Pavel Vilikovský 2010-ben kiadott, magyarul 2013-ban megjelent esszéregénye csekély terjedelme ellenére igen sűrű tematikát vonultat fel: alig százhetven oldalon olvashatunk reflexiókat egyén és nemzet összekapcsolódásának problematikusságáról, a szlovák nemzet fogalmának meghatározásáról és meghatározhatatlanságáról, az irodalom piacon betöltött szerepéről és az olvasókultúra haláláról, miközben lépten-nyomon a nagy példaképhez, Thomas Bernhardhoz térünk vissza.

kniha_1344_VILIKOVSKY-P_Kutya_az_uton200px

Azt rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy a Kutya az úton − noha a szerző legfőképpen a szlováksághoz kapcsolódó viszonyát boncolgatja −, korántsem „szlovák regény”; befogadásához nem feltétlenül szükséges az ország közelmúltbeli történelmének beható ismerete. Ahogyan egy kritika korábban megjegyezte, ez a kötet jóformán bármelyik posztkommunista utódállamról szólhat(na), éppen csak más nemzettel kell a szlovákot felváltani. Vilikovský maga a kötet lapjain legtöbbször csak mint Iksz Ypszilon mutatkozik be: nem kíván kitüntetett figyelmet szentelni saját személyének, ehelyett sokkal fontosabbnak tartja, hogy sokadszorra is önvizsgálatra késztesse olvasóit, és értelmiségiként rámutasson kisebb-nagyobb önbecsapásainkra.

Mindezek közül éppen a nemzet fogalma bizonyul a legsúlyosabbnak; a kötetben ez nem több, mint egy végletekig konstruált, hatalmi játszmákban használatos meghatározás, amelynek viszonylagossága, megfogalmazhatatlansága újra és újra nyilvánvalóvá válik. A pozitívabb végkicsengést kapó történetdarabkák jellemzően határhelyzetekhez, vagy olyan szituációkhoz köthetőek, ahol nincs nemzet, vagy pedig néha emberiség általánosságban – a bischofshofeni erdőségben például

„az ember elveszíti földi koordinátáit, sőt egy kis szerencsével elhiszi, hogy az élet ajándék. […] Ezen a kis földdarabon eszembe sem jutott a szlovák kultúra. Pedig a kultúra minden irányból mosolygott rám: a réten káposztafejek és petrezselyemzöldje, az úton egy traktor kőrözött, és a füves dűnéken lovak legeltek” (46.)

A természetben átélt katartikus pillanat után a kötetre jellemző fanyarsággal tevődik fel rögtön a kérdés, vajon létezik-e nemzeti mennyország (ha már Szlovákiában minden intézmény elnevezését „a biztonság kedvéért a nemzetivel duplázzák”), végezetül Isten szavai következnek:

„Adok én nektek mennyországot! Mars a pokol tüzére, elégedetlenkedők!” (48.)

Még amikor az elbeszélő csárdást táncol, Budapest utcáin a gondterhelt arcú magyarok között bóklászik, és A Pál utcai fiúkat nevezi meg egyik kedvenc könyveként, akkor sem gondol a magyarokra nemzetként, és ez egészen addig marad így, amíg „mások nem kényszerítik ezt rá”. Vilikovský értelmezésében a nemzet valójában pusztán közös élmény, kényszerű intimitás; emberáradat, amelyben megszabadulhatunk egyéni felelősségünk súlyától. A szlovákság gondosan féltett színei és szokásai más közép-európai népek vonásaival könnyűszerrel rokoníthatóak, akár tömegesíthetőek is. Személyiségünk igazán valódi vonásai viszont csakis azok az asszociációk és reflexiók lehetnek, azok a jelentéstartalmak, amelyek bizonyos szavakról az eszünkben jutnak (így történhet meg, hogy a háborús német tiszt nem kegyetlenségei révén marad meg az emlékekben, hanem mert tőle kap az elbeszélő életében először csokoládét).

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy sokáig képes elhárítani magától az esetleges kívülállásnak még a képzetét is. Szerzője nem fröcsög, hanem mindvégig következetesen hangsúlyozza, hogy maga is a csoport részét képezi, ugyanúgy részt vesz a folyamatokban; szerkesztőként, előadóként önkéntelenül a szlovák kultúrához tartozik, gyakorta hivatalból kell tehát „nemzetéhez” tartoznia. Néhányszor azonban eszmefuttatásai egysíkúvá válnak, ami ilyen rövid szövegterjedelem esetében különösen zavaró lehet. Többször is képtelennek mutatkozik kikerülni azokat a témákat, amelyeknek mintha kötelező volna manapság egy művészetekkel foglalkozó egyén helyzetjelentésében szerepet kapniuk. A kezdetben az esszéregény műfajisága ellenére is koherensnek tűnő tematika jócskán kiszélesedik, és bizonyos mértékben strukturálatlanná is válik – dacára annak, hogy az események egymásutániságában felfejthető egy vezérfonal, egy osztrák nővel folytatott szerelmi affér, és néhány konferencia-előadás története is

Vilikovský egy ponton azonban mintha regisztert váltana: Iksz Ypszilonja önmagát olyan szerkesztőként is láttatja, mint aki utolsó útjára kíséri az irodalmat, ezzel magyarázva az önreprezentálás töretlen igényét; a Hemingway-, Kafka-, vagy Esterházy fordításokban megteremtett szlovák nyelv maradvány, és mindenki átlépi, „mint a kutyaszart”; a művek kiadásánál nem az esztétikai, hanem a piaci szempontok lesznek a döntőek; „a világnak nincs szüksége az írókra”, a könyvek pedig legtöbb szerzőjük esetében sem jelentenek többet „mennyországba irányító kapucéduláknál”, ingyenes étel-ital fogyasztásnál.

Itt sem látszik tehát elkerülhetőnek a „régi idők szellemének” eltűnése felett érzett keserű lamentálás, amely bármennyire is megindokolt, egyúttal akár unalomig ismételt, parttalan sajnálkozásként is értelmezhető. A címbeli kutya-metafora meglehetősen elcsépelt keretet kap. A szerző éles meglátásaihoz így a kötet lezárása felé véleményem szerint feleslegesen előtérbe léptetett önsajnáltató mechanizmusok kapcsolódnak, amelyek aligha összeegyeztethetőek a korábbiak karakterességével, friss hangvételével és könnyed változatosságával. Ezt az ellentétet pedig csak elmélyíti a folyton felemlegetett Thomas Bernhard, aki legyen bármennyire is önhergelő vagy kérlelhetetlen figura, egész világgal történő szembenállása néhányszor sokkalta érdekesebbnek mutatkozik a főszereplő elbeszélőtől.

Mindent egybevéve azonban határozottan érdemes megismerkedni a kötettel. Elsősorban azért, mert mint korábban szóba került, Vilikovský nem kizárólag a szlovákokról ír; sőt, sokszor mintha az emberiséget magát szeretné valamilyen módon meghatározni. Kissé leszűkítve vizsgálatának tárgyát, természetesen a magyarokról is beszél, amikor a szlovákokról van szó. Tükröt tartani pedig sohasem hiábavaló vállalkozás. Ezúttal talán könnyebb lesz azzal az illúzióval belenézni, hogy hátha nem is magunkat fogjuk meglátni benne.

Pavel Vilikovský, Kutya az úton (ford. Garajski Margit), Kalligram, Budapest, 2013.