A HAJ

Egy lány megcsináltatta volna a haját.

Kis faluban történt a hegyek között.

Mikor belépett a fodrászatba, megrökönyödött. A falu lányai mind ott tolongtak.

Azon az estén, mire a lányok összekuszálódott barackválasztékos frizurája már frissen fésülve pompázott, egy század katona érkezett a faluba. A falu vezetője osztotta be, hogy ki melyik háznál szállt meg. Minden családnak jutott egy katona. Nagyon ritkán járt vendég a faluban, talán ezért döntött úgy minden lány, hogy megcsináltatja a haját.

Természetesen semmi sem történt a lányok és a katonák között. Másnap reggel a csapat a hegyen át elhagyta a falut.

A kimerült fodrásznő úgy döntött, hogy a következő négy napban pihenni fog. A fárasztó munka utáni kellemes érzéssel telve, ugyanazon a reggelen és ugyanabba az irányba, mint a katonák, elzötykölődött a barátjához egy lovas szekéren.
Mikor a hegy túloldalán megérkezett a sajátjánál kicsit nagyobb faluba, így szólt hozzá a helyi fodrász:

– Annyira örülök, hogy látlak! A legjobbkor jössz. Segíts nekem, kérlek!

A hegyvidéki lányok itt is összegyűltek, hogy megcsináltassák a hajukat.

A fodrásznő egész nap a barackválasztékos frizurákat fésülte, majd este elindult a kis ezüstbányába, ahol a barátja dolgozott. Amint megpillantotta a férfit, így szólt hozzá:

– Ha követném a katonákat, hatalmas pénzt kereshetnék!

– Ott loholnál a nyomukban? Ne hülyéskedj! A sárgaruhájú kis mihasznákkal? Hülye vagy te! – legyintette tarkón a férfi.

A nőt édes érzés töltötte el, mintha halálosan fáradt teste csak meggémberedett volna, és a férfira meredt.

Kürtszó harsant a falusi alkonyatban, tiszta és erős, a század átkelt a hegyen és feléjük masírozott.

split peach

 Fiatal lány barackválasztékos (momo-ware) hajjal, 1920 körül. (A kép forrása: http://andreamarra.blogspot.hu/search/label/Jap%C3%B3n)

KANÁRIK

Asszonyom!

Meg kell szegnem az ígéretemet, és még egyszer utoljára írnom kell magának.

Nem tarthatom meg a kanárikat, melyeket tavaly kaptam magától. Eddig is a feleségem gondozta őket. Én csak nézegettem a madarakat – és magára gondoltam a kanáripár láttán.

Végül is maga volt az, aki kimondta: „Magának felesége van, nekem férjem. Ne találkozzunk többet. Bárcsak ne lenne felesége! Emlékbe odaadom ezeket a kanárikat. Nézegesse őket! Egy kanáripár, bár a boltos valójában csak úgy összerakott egy hímet és egy tojót egy kalitkába. A kanárik mit sem tudtak erről. Bárhogy is legyen, jussak eszébe a madarakról! Talán furcsa dolog élő állatokat emlékbe adni, de a közös emlékeink is élőek még. Majd egy napon elpusztulnak a kanárik. Mikor így lesz, az emlékeinket is hagynunk kell majd elhalni.”

Úgy tűnik, a kanárik a halálukon vannak. Aki táplálta őket, nincs többé. Gondatlan, szegény festő vagyok csak, nem tarthatok ilyen törékeny madarakat. Nem kertelek, kimondom, a feleségem törődött velük, és ő most halott. Azon morfondírozom, hogy vele halnak-e a madarak. Asszonyom, ha jól belegondolunk, nem a feleségem volt az, aki lehetővé tette számomra, hogy magára emlékezzek?

Az is eszembe jutott, hogy szabadon engedem a kanárikat, de a feleségem halála óta elgyengültek a szárnyaik. Meg aztán ezek a madarak nem tudják, hogy milyen a szabad ég alatt. Nincsenek társaik a városban vagy a közeli erdőben, akikhez csatlakozhatnának. Ha az egyikük elrepülne valamerre, mind a ketten magányosan pusztulnának el. De nem maga mondta, hogy a boltos találomra rakott csak össze egy hímet és egy tojót?

Ha már itt tartunk, nem akarom a madarakat visszavinni a kereskedőnek, hiszen magától kaptam őket. Magának sem adom vissza a kanárikat, mert a feleségem volt az, aki foglalkozott velük. Meg aztán ezek a madarak, melyekről bizonyára már régen megfeledkezett, csak gondot jelentenének magának.

Még egyszer leírom. A feleségemnek köszönhető, hogy a kanárik idáig életben maradtak, és hogy magára gondolhattam. ĺgy hát, asszonyom, azt szeretném, ha a feleségemmel együtt temetnék el a kanárikat. A feleségem nem csak a maga emlékét tartotta életben. Miért szerethettem egy olyan nőt, mint maga? Talán azért, mert a feleségem velem maradt? A feleségem feledtette velem az élet fájdalmait. Az életem másik felét nem akarta látni. Ha nem így lett volna, bizonyára rá sem nézek magára.

Asszonyom, nincs ellenére, ha megölöm a kanárikat, és a feleségem sírja mellé temetem el őket?

A KIKÖTŐ

Érdekes hely ez a kikötő.

Jó családból való feleségek és lányok térnek be a fogadóba, és amíg a vendég ott tartózkodik, egy nő mindig vele marad. Mikor a férfi felkel, eszik vagy sétál, a nő ott van mellette. Mintha csak nászútjukat töltő pár lennének.

Ha a férfi felveti, hogy elviszi a nőt egy közeli termálfürdőbe, a nő oldalra hajtott fejjel elgondolkozik. Ha azonban azt mondja a férfi, hogy kibérel a városban egy házat, akkor a nő, főleg ha fiatal, szinte bizonyosan így szól:

– A feleséged leszek. Ha nem tart sokáig. Egy évig vagy a feléig.

Azon a reggelen a férfi sietősen pakolta a bőröndjét, hamarosan indult a hajója. A nő segített neki, és közben megkérdezte:

– ĺrnál egy levelet a nevemben?

– Micsoda? Most?

– Már nem vagyok a feleséged, ezért most már lehet. Amíg itt voltál, melletted voltam. Nem tettem semmi rosszat. Most azonban már nem vagyok a feleséged.

– Nohát, nohát! – mondta a férfi, és megírta a nő nevében a levelet egy másik férfinak. Nyilvánvalóan egy olyan férfinak szólt a levél, aki, mint ő maga is, egy fél hónapot töltött a nővel a fogadóban.

– Nekem is küldesz majd levelet? Egy reggelen, amikor valaki más száll majd hajóra? Mikor már nem leszel az övé?

(1924)

Kiss Marcell fordítása

Yasunari_Kawabata_c1932

 (a kép forrása: http://profunduslibrum2.blogspot.hu/2014/03/kavabata-jaszunari-hoorszag.html)

 

Kavabata Jaszunari

Japán első Nobel-díjas írója. Korán árvaságra jutott, és a gyerekkori magány meghatározta írásait. A Tokiói Császári Egyetem angol szakán végzett 1924-ben, és ettől fogva újságírásból és szépirodalmi műveiből élt. Legismertebb, magyarul is megjelent regénye a Hóország.

Regényei mellett fontos része életművének rövid prózája. 1920 és 1972 között 140 „tenyérnyi történetet” írt. Az ezekből válogatott három szöveg mindegyike 1924-ben készült.

 

A fordítás forrása:  Kawabata Yasunari, Tenohira no shosetsu, Shincho bunko, 1998, 44–49.