Első nap egy órán át álltunk sorba a bejutásra várva, hogy aztán biztonsági szolgálat gyorsan  átvilágítsa a táskáinkat. Ebből hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem a beengedés sebességével van gond, a torlódást az okozta, hogy a kapunyitás közel két órával csúszott a tervezetthez képest. Még késő délután is épültek sátrak és pultok.

10477938_857566350939093_1439686069601873967_n

 Napközben a legjellemzőbb ruhadarab a Tankcsapda-póló volt, ám nem csak az ezt viselők jöttek kifejezetten a jubileumi koncertre. Gyermekes családok vonultak ki, lányok mindenféle színes, rövid és nagyon rövid ruhában, és fiúk akik közvetlenül a Soundról jöttek Miskolcra.

10491111_857567747605620_3140989773945949592_n

Az előzenekarokban nem volt sok bizalmam, a Dorothy nevű lánymetál-banda és a Helland pedig nem cáfolt rá a félelmeimre. Nem úgy a Zanzibár. Furcsa lépésnek éreztem a zenekar szerepeltetését a nyitónapon, ám a fellépés végére megváltozott a véleményem. Hibátlan és erőteljes, nagyszerű koncertet adtak, Rita még mindig úgy mozgott fel-alá, mint egy huszonöt éves energiabomba. Nem erőltették az újabb számaikat, sikerült egyensúlyban tartani a klasszikusabb darabokkal, a tömeg pedig meghálálta ezt.

10447771_857568124272249_6203755241461328875_n

 Nos, a Tankcsapda. Az előrejelzéseknek megfelelően voltak lángok, torkot-rekedtre-üvöltés és nagyon sok ember. Ami nem volt: megállás, nyugalom, és az érzés, hogy bár máshol lennék. Két órán keresztül teljes extázisban tartották a közönséget, nagyon pörögtek a fiúk, s látszott, hogy nem hakniznak. A két órás koncert pontosan éjfélig tartott. Semmi visszataps, vagy bónusz szám, de igazából nem is lehetett volna mit pluszként hozzátenni, a Jönnek a férgektől a California über allesig már elhangzott minden. Ahogy tapasztaltam, senkinek nem volt hiányérzete.

Fotók: Kiss Ákos