Szembenéztünk a létezéssel és számoltuk a perceket. Az óramutató néha lassabban járt, néha talán sietett, vagy csak a gondolataink súlya volt oly nehéz, hogy nyöszörögve cipeltük át a remény vonalán és dobtuk be a lehetséges megoldások közé. Éreztük, hogy nincs menekvés, hogy egyszer a valósággal kell farkasszemet nézni. Az én karórám óránként egy másodpercet sietett, naponta huszonnégy másodpercet, ami egy háromszázhatvanöt napos évben nyolcezer-hétszázhatvan másodperc. Ez összesen egy átlagos évben két óra és huszonnégy perc, ami huszonnégy másodperccel több minden szökőévben. Hat éve megy már ez így, s azóta tizennégy és fél órával vagyok öregebb, mint amennyinek lennem kellene. Lopott előny a valóság mellett. Huszonnégy másodperc egy nap alatt. Huszonkilenc szívdobbanás vagy néhány lélegzet. Futva megtehetnék talán százharminc vagy száznegyven métert, esetleg belekortyolhatnék egy finom italba, megízlelhetnék egy finom ételt, vagy szemkontaktust teremthetnék valakivel, aki szimpatikus nekem.

Ültünk egymás mellett és figyeltük az embereket. Pontosan huszonnégy percig minden nap. Aztán felkeltünk a padról és elindultunk hazafelé. Szótlanul haladtunk egymás mellett, mintha sejtettük volna, hogy az utcán figyelt emberek számunkra csak felöltöztetett testek. Nincs nevük és nincsen történetük sem, és csupán annyi közös van bennünk, hogy mindnyájan megszülettünk valamikor, és egyszer majd az élettel kell szembenéznünk. De nálam az óramutató mindig előrébb járt, mint ahogy már az utcán is azt terveztem, hogy otthon majd leülök és iszom egy csésze kávét, vagy csak lóbálom a lábamat és pontosan annyi erőfeszítést fejtek ki, amennyi a légzéshez szükséges. Ő viszont máshol járt. Behatárolható időintervallumon belül számolta visszafelé az órákat és a perceket. Már nem gondolkodott években és hónapokban, és talán a kétjegyű számmal leírható hetek is gyermeteg ábrándnak tűntek számára. És a számolgatásban mindig belenyilallt a fájdalom, hol a vállában, hol a csípőforgójában. Kevés volt testének az a része, ami nem fájt, vagy nem szenvedett. A sétáink is kemény erőfeszítéssé váltak, ahol küzdenie kellett minden méteren. Amikor hazaértünk, segítettem levetni a kabátját, s ő ledőlt az ágyra. Órákig csak feküdt mozdulatlanul és bámulta a plafont. A gyógyszerei előkészítve hevertek az asztalon, huszonnyolcféle különböző típus, órára pontosan időzítve. Mindegyik egy-egy maroknyi, kisebb étkezésnek megfelelő adag. De már ahhoz sem volt ereje, hogy lenyelje a tablettákat. Csak feküdt és izzadt, s arcán a fájdalom komor árnyai cikáztak, és ha elaludt, visszafogottan jajgatott.

Ültünk mellette és néztük a tévét. A híradót, vagy ami éppen adásban volt. Ő féloldalt feküdt és az újság fölé hajolt, mert saját kézből jobban szerette értelmezni a híreket, és a napi sajtóhoz mindig ragaszkodott. Még mindig érdekelte, hogy mi zajlik a világban. Hiába állt a címoldalon a dátum, és hiába váltották egymást a tévé sarkában az időt jelző számjegyek. Én balga módon azt hittem, hogy ez így marad, és talán az ő órája is annyit sietett, hogy hosszú hónapok és évek vannak még tartalékban. Hogy talán a parányira zsugorodott teste és az a törékeny, védtelen alak, aki eltűnt az ő ruhájában, csupán múló állapot, olyan átmenet, amely megtévesztő módon fedi el a csodát. Pedig tudhattam volna, hogy ő mindig pontos volt, hogy az ő órája se nem késett, se nem sietett, és amikor nem volt biztos a dolgában, inkább hamarabb elindult, hogy időben érkezzen.

Számoltuk a napokat és reménykedtünk a hetekben. Akkor már csak mi, a család. Az ő valósága ködössé és névtelenné vált, mint azok az emberek az utcán, akiket minden nap figyeltünk, de sosem jegyeztük meg az arcukat. Egy fontos különbség azonban végig maradt közte és köztük: míg az emberek, ha eltűntek az utca végén vagy valamelyik ház mögött, számunkra többé nem léteztek, ő hiába tűnt el retinája ködös árnyékában, számunkra hús-vér ember maradt: egy személy névvel, jelentéssel, idővel. Akkor már november volt, de nem az az igazi hazai tél, hanem egy behatárolhatatlan évszakokközöttiség. A családdal együtt itthon ő idejében élte meg a dolgokat, amikor magánál volt, én pedig hivatalosan is egy órával később. Ezerhatszáz kilométer, egy kontinensnyi föld és egy kis szakasznyi hideg tengervíz húzódott közöttünk, a gondolataink viszont azonos hullámhosszon voltak. Mindnyájan próbáltuk elképzelni, hogy jobban lesz, még ha a körülmények mást is mutattak. Én az éjszakában éltem és dolgoztam, kávétól túlpörögve gondoltam rá és a családra, s amikor a tizenkét órás műszak során századszorra is lement a rádióban ugyanaz a sláger és az énekesnő hangja visszhangozva énekelte a raktár hatalmas belsőterében, hogy „Meg akarlak ismerni, veled akarok lenni, együtt átélni mindent, amit adhat egy buta románc”, én nem a barátnőmre gondoltam, hanem rá. De a közvetlen kollégám – az a fránya szkenner – mindig emlékeztetett az időre, és ha éppen nem a cég által elvárt teljesítményi minimum miatt aggódtam, és még nem úsztak homályos álomképek a szemem előtt, akkor őt láttam, ahogy fekszik az ágyban, s az én erőfeszítéseimből nyer energiát. Megállás nélkül rohantam, hiszen a raktárban az idő drága portéka volt, angol fontban mérve és a szkenneren is ott volt az óra, ami néha sietett, néha mintha késett volna. Az én órám ekkor már napi egy perccel járt előrébb, s azt hittem, hogy annyi plusz idő elegendő lesz majd, hogy imáimba foglaljam a nevét. Hogy az első napon még csak egy, de utána már kettő, aztán három, négy, öt és egyre több percet imádkozhatok az egészségéért. És ahogy a könnyen jött pénz, úgy az ajándékba kapott szabadidő is észrevétlenül folyt ki az ujjaim között, mint a finom homok, s mire föleszméltem, az elfecsérelt percekből elfecsérelt hetek lettek, az ő órája pedig vészesen lassulni kezdett. Néha másodperceket hagyott ki, máskor egész perceket, aztán már az óramutató ketyegése is hangtalanná vált. Amikor hazaértem, már csak feküdt az ágyban és aludt. A légzése hangos volt és vizes, mint a fuldoklók hörgése a tengeren, s miközben én egy hónappal korábban még kényelmesen azt terveztem, hogy majd otthon iszom egy kávét és csupán annyi erőt fejtek ki, amennyi a légzéshez szükséges, számára már emberfeletti küzdelmet jelentett minden újabb lélegzet. Pedig annyira egyszerűnek tűnik, annyira természetes, hogy észre sem vesszük, míg normál állapotunkban percenként tíz körüli a légzésszámunk, addig a pánikhoz közeledve ez a szám a percenkénti húsz fölé emelkedik. És akkor megszédülünk, fájni kezd a mellkasunk vagy a fejünk, és azt hisszük, hogy a szívünk mindjárt felrobban, hogy  kiszabadítsa magát bordáink csontbörtönéből.

Hosszan és fájdalmasan lélegzett, ahogy az éltető levegő és az életet adó víz összetalálkozott testében. A szakemberek azt mondták, hogy már nem tiszta a tudata, de mi annyi ideig figyeltük az embereket, hogy már első pillantásra észrevettük, ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna, mert a fájdalmát elnyomhatták a gyógyszerek, de az értelmét nem. Már nem figyelte az időt, nem számolta a perceket. Csöndet szeretett volna és megnyugvást, vagy legalább egy nyugodt lélegzetet. Aztán amikor az órámat az övéhez igazítottam azt remélve, hogy még tizennégy órát nyerek, az események hirtelen gyorsulni kezdtek. Hamar beköszöntött az este és az állapota romlani kezdett. Éjszakára kiürült az ágya, s ismét fekhelyet kapott a szenvedők között az arra hivatott intézményben. Révetegen bámulta a plafont, s ugyan megkönnyebbülve lélegzett az oxigénmaszk alatt, mégsem nyugodott meg. A régen erős és izmos lábszára gyönge, törékeny fűszálként meredt ki a takaró alól. Az arca beesett volt és rémült, s szemével minket fürkészett. A szakemberek azt mondták, már rosszul lát. Mégis láttam a szemében a félelmet és a reményt, aztán másnap megláttam benne a gyermeki ragaszkodást és a hálát az életért, melyet csak azok tekintete sugároz, akik már sokat szenvedtek.

Körötte ültünk mindnyájan, kicsik és nagyok, miközben mindenki befelé sírt, de kifelé hálásan mosolygott. Én nem sokat voltam bent, talán egy órát. Sosem álltam a tömeget, és mindig félelem fogott el a kórházak láttán. Utoljára köszöntünk el egymástól: arcon csókoltam és azt mondtam neki, nagyon szeretem és büszke vagyok rá. Ő gyermeki ártatlansággal nézett rám és a suttogása mögül kihallottam, hogy azt mondja, „Köszönöm, hogy itt voltál”. Még most is érzem a kezemben a kezét, a rövid, vastag ujjait… pont, mint az enyém. A borostás és beesett arcát, ahogy megpusziljuk egymást, és érzem a láztól hevült bőrét, s látom, ahogy a homlokán csillog az izzadság. Elköszöntem és búcsút intettem, aztán a figyelme gyorsan másra terelődött, hiszen mindenki ott volt körülötte. Belül sírtak, kifelé mosolyogtak visszafogottan, hogy nyugalmat sugározzanak, pedig akkor már mindnyájunkon fekete ruha volt.

Kiléptem a szobából és elindultam a kijárat felé. Szombat este volt, mégis szokatlanul forgalmas volt az épület, mint egy iroda a dolgos hétköznapokon. Elmellőztem a személyzeti szobát és egy pillanatra megálltam, hogy szemügyre vegyem az ott dolgozó embereket. Éppen olyanok voltak, mint a többiek az utcán, akik – miután eltűntek a sarkon – nem is léteztek. Felejthetőek. És ezt ők is jól tudták. Megriadtam, hogy ilyen tünékeny árnyakra bíztuk ismételten őt, pedig az elmúlt években már számtalanszor bebizonyították, hogy tudják jól, ha eltűnnek a szobaajtóban és fehér köpenyükkel beleolvadnak a folyosó fehér csempéjébe, senki nem fog emlékezni rájuk és nem vonhatják őket felelősségre. S míg ezen töprengtem, a kijárathoz értem, aztán még egyszer, utoljára visszafordultam, de a szobája előtt nem volt mozgás. A folyosó is kiürült, és a felejthető emberek beleolvadtak a környezetükbe. Csak a kávéautomata fölé akasztott óra ketyegett állhatatosan, rendületlen pontossággal, szemtelenül hangosan. Mennem kellett. Az ajtón kilépve megérintett a téli hideg. November utolsó napja volt, másnap vissza kellett mennem. Ezerhatszáz kilométer és egy órányi késés hivatalból elvártan. Még egy hónapra lett volna szükségem, hogy újra otthon legyek, de éreztem, hogy már javíthatatlanul elszúrtam. Felszálltam a buszra és hazamentem, s közben azon imádkoztam, hogy amikor majd lejár az ideje, ne kelljen egyedül számolnia a másodperceket, hogy bárcsak neki adhatnám azt a csekélyke időt, amit az izgágaságommal nyertem: tizennégy órát és harminc percet hat esztendő alatt.

Másnap hajnalban csöndben és egyedül hagytam el a lakásunkat. Tolvajnak éreztem magam, aki elrabolta tőle a nyugalmas perceket, mert túl hamar mentem vissza külföldre, neki pedig szüksége lett volna rám, hogy együtt nézzük az embereket, hogy ott üljek mellette, miközben farkasszemet néz az élettel, s közben mi bámuljuk, majd elfeledjük az utcán kószáló arcokat, akik már nem is léteznek, ha eltűnnek az utca végén, vagy valamelyik ház mellett. De féltem látni, hogy az én időm is el fog fogyni, hogy a felhalmozott előny oly parányi, mint csepp a tengerben, és amitől legjobban tartottam világ életemben, az most ott ül mellettünk és kéjes lassúsággal tépkedi ki az öreg madarak szárnyait, s tollaik hosszú évek poraként mállanak szét a kezén.

December elsején értem vissza Angliába. Délután egykor ágynak estem, hogy kihasználjam a felhalmozott előnyömet. Keveset és rosszul aludtam. Picivel később már ismét ébren voltam. Nálam tizennégy óra harminc perc volt, otthon pedig hivatalosan egy órával több, amikor a családtól érkezett az üzenet, hogy ő többé már nem számolja a perceket. Ott voltak vele és fogták a kezét. Ott volt a pap, a felesége és a gyermekei. Kivéve azt az egyet, aki az előző este eltűnt az ajtóban, s fekete ruhában osont végig a fehér folyosón, egészen a kijáratig, majd köddé vált a téli égbolt sötétje alatt. Mintha sohasem létezett volna. Pedig azóta is számolja a perceket. Néha késik, néha siet az órája, és van úgy, hogy a mutató annyira halkan ketyeg, mintha nem is járna, s ő most is csak annyi erőt fejt ki magából, amennyi a légzéshez szükséges: három másodpercig beszívja, négy másodpercig kifújja a levegőt, aztán egy másodperc szünetet tart, s hallgatja, ahogy az óra ketyegését elnyomja ütőerének hangosodó lüktetése a fülében.