27

 

Hatkor azonban Eugenen kívül még más is várt Agnesre, mégpedig a Kastner.

Hiszen csak huszonnégy órával azelőtt mondta AML-nek: „Figyelj, ha adsz kölcsön egy tizest, hozok neked holnap egy remek lányt húsz pfennig per óráért. Magas, karcsú, szőkésbarna, és érti a tréfát. De ha csak egy ötöst adsz, akkor segítened kell, hogy elcsábítsam. Este hatkor beállítok, hozok konyakot, gramofonod van.”

AML ugyan csak három márkát adott a Kastnernek, Harry Prieglertől viszont a korábbi negyvenen felül újabb húszat kapott kölcsön, ami összesen plusz hatvan márkát tesz ki szemben mínusz hárommal. Úgyhogy meglehetősen dőre dolog lett volna, ha nem Harrynek kedvez Agnest illetően, csak hogy megtartsa a Kastnernek tett ígéretét.

A Kastner korrekt üzletember volt, és rögtön megértette a helyzetet. Mindent belátott, és csak annyit jegyzett meg: „Már megint megszegted a szavad.” De ezt csak úgy megállapította minden szemrehányás nélkül, mert a Kastner hajlamos volt a nagylelkűségre, különösen bizonyos napokon.

Ilyen napokon rendszerint a homloka mögötti különleges érzéssel ébredt. Nem fájt, sőt egyáltalán nem is volt olyan rossz, igazából semmiség volt az egész.

Az egyetlen kellemetlenséget egyfajta légáramlat okozta, mintha egy ventilátor lett volna mögötte. Az elhülyülés lapátkereke keltett huzatot.

 

28

 

A Kastner apja eredetileg katonatiszt volt. Alfonsnak hívták, és minden harmadik kimondott, leírt vagy elgondolt szava a tulajdonképpen volt. Így tulajdonképpen semmi kedve nem volt a hadnagysághoz, ám annakidején tulajdonképpen ellenállás nélkül engedett a szülői kényszernek és öltött egyenruhát, mert tulajdonképpen nem tudta, hogy tulajdonképpen mit is akar. Tulajdonképpen szépen rajzolt, de nem vált volna belőle jó művész, mert szakmáját illetően tele volt kifogással, míg magánemberként lelkiismeret-furdalással, ennek pedig éppen fordítva kellett volna lennie. Hadnagynak link volt, Lenau-verseket és Tovote-regényeket olvasott, ismerte az összes operettet, és kényszerképzetek gyötörték. A naplójában ez állt: „Nem akarom tovább! Nem bírom tovább! Ó, miért is áldott meg az Úr kezekkel?!”

A Kastner anyja eredetileg eladó volt egy cukrászdában, így a Kastner apjának természetesen le kellett szerelnie, mivel tisztként nem vehetett el dolgozó nőt, azzal ugyanis folt esett volna a mundér becsületén. Erre az apja, egy köztiszteletnek örvendő tiszteletbeli konzul, kitagadta. „A fiam elvett egy pincérnőt” – állapította meg a tiszteletbeli konzul. „A fiam elvett egy alkalmazottat. A fiam elvett egy szajhát. Nincs többé fiam.”

Így vállalta magára Alfons Kastner hadnagy az irodai munka nyűgét, és annyira becsületes volt, hogy sohasem említette meg ezt az áldozatot. Mivel ez, ahogy mondtuk, csak egy látszólagos áldozat volt, ugyanis a tábornagyi rangnál is ígéretesebb jövőt jelentett számára egy nő, aki magatehetetlensége révén arra kényszeríti, hogy mindent „feláldozzon”, csak hogy megvédhesse, ruházhassa, etethesse – röviden: akiért felelősséget kell vállalnia, ezzel bizonyítva magának, hogy tulajdonképpen mégis csak talpig férfi. Görcsösen kapaszkodott az első találkozásukba. A nő akkor annyira sápadt, kicsi és törékeny volt, olyan rémülten és segítségkérőn állt a sok tejszínhab és csokoládé mögött. Tudniillik elrontotta a gyomrát régenshercegtortával, de mivel ezt sohasem mesélte el az ő Alfonsának, mivel maga is régen megfeledkezett róla, az kutyahűséggel szegődött mellé. A nő még érintetlen volt, és a szüzességét csak a nászéjszakán veszítette el, mindenesetre csak a férfi sírással és öngyilkossági gondolatokkal kísért idegösszeomlását követően. Mivel annak, aki őt tulajdonképpen felizgatja, úgy kellett volna kinéznie, mint azon a képen, amelyre a felesége később a fiókjában akadt véletlenül: magas, sovány nő férfias csípővel és vállára vetett fegyverrel. Alatta ez állt: „A fess vadásznő. Bécs, 1894. Guido Kratochwill pinx.”

És bár a nő kicsi és kerekded volt, egy életen át hűséges maradt a férjéhez, és más férfiak iránt érzett minden vonzalmát elnyomta magában, mert a férje is kutyahűséggel ragaszkodott hozzá. Így lett hamis kötelességtudata foglya, és hamarosan megundorodott a férjétől, akit a teremtmény ősgyűlöletével vetett meg, mivel hitvesi hűsége, amelyre a férfi ragaszkodása kényszerítette, megakadályozta abban, hogy kiélhesse magát.

Minden férfit megutált, mintha eleve senki sem lehetett volna képes rá, hogy kielégítse, és egyre inkább egy patkányhoz kezdett hasonlítani. Nem volt boldog a házasságuk.

És a nő sem lett boldogabb, attól sem, hogy szült két gyermeket. Az első, egy lány, tíz percet élt, a második, egy fiú, később tulajdonképpen újságíró akart lenni.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 27-28. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása