Kétezertizennégy, hát ezt is megértük: A negyvenhat éves művész önéletrajzot írt, Magyarország egyik legnépszerűbb kulturális újságírójának segítségével. Hihetnénk, hogy ismét csak egy túlpörgetett ironikus húzás, ami azért az utóbbi években nem egyszer fordult elő Lovasi Andrásnál. Az Idáig tudom a történetet azonban precíz, tisztességes, és tényleg nagyon kedves önéletrajzi munka, azon kívül pedig szórakoztató és figyelmes leírása a magyar rockzene elmúlt húsz-huszonöt évének.

lovasi

Vajon hányan számítottak arra, hogy Lovasi Andrásról egyszer csak önéletrajzi könyv jelenik meg? És ezek közül hányan féltek attól, hogy ezen a címen valami öntetszelgő vicceskedés csúszik ki az esetleges szerző(k) kezei közül? Nos, akárhányan is voltak, nekik örömmel jelenthetem, hogy a korai Kiscsillag-frontemberként olykor valóban túlzottan ripacskodó Lovasi ezúttal kifejezetten jól adagolta magát (vagy ha nem, hát jótékonyan hatottak a stílusára Lévai Balázs szerkesztői finomításai). Már a könyv elején megjegyzi, hogy nem haverkodna saját magával, továbbá leszögezi, hogy minden, a könyvben elmesélt esemény megtörtént, és az ő olvasatában fog papírra kerülni. Egy afféle bűnlajstrom felsorolása előtti védőbeszéd ez a könyvben, pedig a bűnlajstrom nem nagyobb, mint akármelyik átlagemberé. Elcseszett pár dolgot, van ilyen, bevallja.

Aki nagyon sok sötét magánéleti titkot várt, lehet, hogy csalódni fog: a csajozások persze jelen voltak a nagy művész életében, de közel sem akkora mértékben, mint ahogy azzal a sztárok általában kérkedni szoktak. A kis magyar “sex&drugs&rock’n’roll” szentháromságának még talán a szex része teszi ki a közepes mennyiségét, miután megismertük a tizenéves Lovasit, aki először az osztályfőnöke lányával járt, aztán végigcsajozta saját lakásuk utcáját. Feleségével való megismerkedése késleltetve kerül a képbe, körülbelül a könyv negyedénél (Az a lány, akinek lőttél egyet finom utalásféleképpen), hogy aztán a későbbiekben kerüljenek szóba megtörtént és meg nem történt félrelépések. (Lovasi a Hülye voltál, mondom magamnak, majd ha ez elmúlik című fejezetben megjegyzi, örül, ha egy szép lánnyal beszélgethet, de nem csapja le kíméletlenül az ajánlkozó helyzeteket, szóval hogy tisztességesebb csávó ő, mint ahogy azt a rock’n’roll életforma állítólagosan elvárná.)

A kevés, kábítószerről szóló rész kétségkívül a könyv legmókásabb részei közé tartozik – tekintve, hogy valószínűleg kevés mértéktartóbb rockzenekar volt a kilencvenes években (ilyen tekintetben legalábbis), mint a Kispál és a Borz. A szerek eredménye az egyetlen olyan Kispál-koncert, amin egyetlen Kispál és a Borz-szám sem hangzott el, Kispi egy – a Tankcsapda menedzsere által hozott, tudatlanul behabzsolt – varázssüti hatására pedig azt hitte, Jockey a Dallasból közvetlenül hozzá beszél a TV-n keresztül. A füves kalandok ott érnek véget, amikor az elkapott díler Lovasit nyomja fel a hatóságoknál, ám kedvenc művészünk kap egy fülest, így klasszikus módon szabadul meg a Bíró Ica-videokazettásdobozba rejtett anyag kevés maradékától: lehúzza a WC-n.

És akkor itt van a harmadik összetevő, a rock’n’roll. Meg annak a története. Rengeteg kor-és pályatárs neve megfordul a könyvben a közvetlen zenekari tagokon, menedzsereken, és road-okon kívül is. A rock’n’roll az, amikor Kiss Tibi verekszik a közönségben, meg az, hogy Őz Zsolt képes a legváratlanabb helyeken és helyzetekben felbukkanni. Korrekt, de a véleményét nem véka alá rejtő leírást kapunk a kor másik meghatározó rockzenekaráról, a Tankcsapdáról, azon belül is Lukácsról az A legfrissebb jelmondatokból csináltam álruhát című fejezetben:

“Lukács Laci aranyos, szerethető fiú, jópofizott, barátkozott, mindig arról beszélt, mekkorákat fog majd bulizni a koncertek után – aztán rendre lelépett.”

Egy slágerrecept-leírási kurzuson belül a Szállj el kismadár kapcsán még Cipő is előkerül, akinek ezen képességeit Lovasi abszolút elismeri, illetve beszél az első és egyben utolsó találkozásáról Cseh Tamással. Pataky Attila és Ákos persze itt is főként időnként fel-feltűnő gagként kerülnek elő, kihasználva az ellentétek viszonylagos közismertségét, noha a mi Bandink a könyv egy korai részén bevallja, az első Edda-albumokat fiatalként hallgatta egy ideig. Az ilyen kultúrtörténeti finomságok alkotják a könyv legnagyobb részét. Személyes kedvencem a katonaságnál felbukkanó Exotic zenekar (a témában kevésbé járatosaknak mára csak annyi maradt belőlük, hogy Trabanton szállni élvezet), akiknek Lovasi ott helyben javasolta, hogy dobják ki akkor még meglévő énekesnőjüket. A történet folytatását ebből a könyvből nem tudjuk meg.

Abszolút kiegészítő elemként nagyon szellemesek továbbá az inkább a könyv elején feltűnő, hasonlatként használt kulturális utalások. Egy helyen Lovasi megemlíti, hogy a katonaságnál olyan nyelvi szinten használták a magyar nyelvet, hogy azután még Parti Nagy Lajos is megnyalta volna mind a tíz ujját, kicsit később pedig – a roppant eseménydús földmérői munkával kapcsolatban – megjegyzei, hogy Kispál Andrásból jó földmérő lett volna, mellette még az Ulyssest is el lehetett volna olvasni.

Mindezekből talán az is kiderül, hogy a könyv végig mennyire kellemes iróniával dolgozik. Nem leplezetlenül erőszakos és tolakvó, inkább a szélsőségek között ingadozik. Olykor nagyon udvarias, máskor meg keményen odaszól. Amikor a Quimbyt a közönsége megvádolta azzal, hogy szelídebb dalokat írnak, mint régen, Kiss Tibor azzal védekezett, hogy nem mindig érdekes, ha folyamatosan pofán vágják az embert, viszont ha megsimogatnak, és aztán vágnak pofán, az egészen más. Valami ilyesmi működik ebben a könyvben is: Lovasi felváltva simogat és pofozgat, ahogyan azt amúgy teszi az egész életművében, a könyv vége felé kifejtve, hogy ez a fajta kettősség sajnos egyre kevésbé működik itthon. Ifjú harcostársaként innen üzenem neki, hogy azért tartson csak ki ezzel a kettősbeszéddel, különben kap pofont. Vagy nem. Lehet, hogy idővel nekem sem fog menni, de azért hátha mégis. Vagy mégsem. És akkor jönnek a pofonok. Vagy nem…vagy igen…

Lévai Balázs, Lovasi – Idáig tudom a történetet, Libri, Budapest, 2014