Rögtön tudta, hogy akarok tőle valamit.

Először dacból, aztán sportból, megszokásból, végül kényelemből öltözködtem úgy, mint egy trampli. De most úgy jöttem el, ahogy mindig is szerette volna. Mint akit skatulyából húztak ki. Összehúzott szemmel méregetett, megállapította, hogy megérkeztem, de nem mert hangot adni elismerésének, mint aki attól fél, hirtelen fityiszt mutatok, hogy elhitte, majd megfogom az S-es nadrág szárát, és letépem magamról, akár egy csipendél macsó, alatta pedig ott lesz a nagy, lenvászon, madzagos gatya. Ettől eltekintve minden a szokásos mederben folyt.

Én szótlan voltam, ő mesélő. Ő kérdezett, de nem vette észre, hogy semmire sem válaszoltam, én nem kérdeztem, mert úgyis folyamatosan válaszolt valamire. Tudtam, hogy nem is kell fölhoznom a témát, az is furcsa volt, hogy nem azzal kezdte. A férfiakkal. Az egyetlen dolog, ami összeköt minket. Itt pedig nem csak édesapám spermájára gondolok, akit már egy ideje csak gecinek nevez, olykor muszka gecinek származására utalva, de én szimpla muszkává koptam, hiába található meg ötvenvalahány kilóm minden grammjában az anyag. Hanem a múltja, és a múltam kapcsolatainak összességére, amik egy-egy halmazt alkotnak magukba foglalva jó néhány színt, de ezek kettőnk esetében abszolút komplementerei egymásnak. A szándékos és folyamatos ellentét von tagadhatatlan párhuzamot közénk. Ostobaságnak tűnt, hogy éppen tőle akartam válaszokat kapni, de éppen ez az oka, hogy megfelelőnek tartottam erre a feladatra. Még a felénél sem tartottunk a lakásába vezető sétának, amikor mondat közepén akasztottam meg a duruzsolást, annál a résznél, amikor a szomszéd lánya mellrákjának a szövettani eredményénél tartott. Majd életemben először arról beszélgettem vele, hogy mi mindent nem tudok. Hogy hiába működünk Jánossal már több mint két éve, és kerülnek szóba a konkrétumok, én még mindig csak arra adom a szavam, ami most van, arra nem adhatom, ami lesz, vagy lehet, ilyen kétségekkel pedig ostobaság lenne életre hívni még valakit, mert nem verhetek át senkit.

Én még folytattam volna, de ő azonnal boldog lett ettől a közeledéstől, és biztosított, hogy János annyira helyes, és olyan szép karrier áll előtte, hogy annál okosabb döntést nem is hozhatnék, minthogy összekötjük az életünket, mert már ne is haragudjak, de olyan csúnyákat és olyan élhetetleneket szerettem eddig, hogy ő komolyan kétségbeesett. Mert annak idején ő nagyon is tudatosan volt képes választani, velem ellentétben, és még hónapokig nem is beszéltek édesapámmal, ő már kinézte magának, hogy egy ilyen jóvágású, fekete hajú, kék szemű pasitól csakis gyönyörű lánya lehet. Megállapítottam, hogy apám pedigréjének talán egy kicsit tüzetesebben is utánanézhetett volna, mert ha a gyerekcsinálás jól is ment nekik, a nevelés kérdésére igazán több hangsúlyt fektethettek volna. Mert ha a tenyészmén kiválasztását minden gyerekénél a mai napig sikeresnek is ítéli, azokkal normális esetben legalább beszélő viszonyt tarthatnának fönn. De nyilván ez szerinte ostobaság, mert vagyunk mi, akik úgy nézünk ki, ahogyan azt tizenévesen elképzelte, ez pedig hajdani álmainak tagadhatatlan beteljesülése.

Lezártnak tekintettem a témát, fél füllel hallgattam, hogy arany gyűrűt kapott Margit napra az új barátjától. Aki szerintem nem kifejezetten helyes, de gondolom, már mindegy. Őt már úgysem szánjuk további tenyésztésre.

Még beugrunk a hátsó szomszédhoz, aki félállásban a sarki közértben dolgozik, és anyám megkérte, hozzon el neki egy kiló kenyeret. Leülünk egy kávéra a kertben. Új kutyájuk van, az apuka tanítja apportírozni őt, és a gyerekeket.

Határozottan javult a vérvonal.