25

Miután AML bemutatta Agnest Harrynek, utóbbi így szólt: „Örvendek” – AML-nek pedig azt mondta: „Bocsánat, ha megint zavarok.”
„De kérlek! Hiszen tudod, hogy engem nem lehet zavarni! Pollinger kisasszony csak az új modellem. Megint a háttérrel bajlódom. Autóval jöttél?”

Ha Agnesnek valami törékeny lett volna a kezében, akkor az „autó” szó hallatán alighanem elejtette volna, olyan váratlanul tűnt fel előtte, mintha legalábbis el akarná ütni – holott Kastner látogatása óta világos volt számára, hogy autózni fog. És azon kapta magát, hogy nagyon tetszik neki Harry szürke öltönye, és hogy a nyakkendőcsomóját fantasztikusnak találja.

A két úriember halkan diskurált valamiről. AML-nek ugyanis némileg kínos lett volna, ha a hetérája megtudja, hogy negyven márkával tartozik Harrynek, és hogy ezt a tartozását még mindig nem tudja megadni, és hogy csupán annyit akart kérdezni Harrytól, megpumpolhatná-e egy újabb húszas erejéig. – „Biztosan elmegy veled” – mondta, és ezt a „biztosan”-t olyan meggyőződéssel nyomatékosította, hogy Agnesnak meg kellett hallania, pedig nem is hallgatózott.

Most már viszont kíváncsi lett, és hallgatózni kezdett, mivel a „talán” szót szerette, míg a „biztosan”-t sohasem használta. És ez most hirtelen feltűnt neki, és nagyon meg volt magával elégedve.

Látszólag érdeklődve lapozott bele Van Gogh leveleibe, és közben meghallotta, hogy Harry éppen két úriemberről mesél, akik személyesen akartak gratulálni neki a svájci, fantasztikus játékához. Amikor azonban a tiszteletüket tették nála, megfújták a bélyeggyűjteményéből a schwarzer Einsert és a sächsischer Dreiert. Az egyik egy bárónő kegyeit kereste, és ez a bárónő nagyon élvezi az életet, ugyanis egyszerre három férfinak is osztogatta a kegyeit. A báró pedig váratlanul betoppant, és csak annyit mondott: „Jó estét kívánok, uraim!” – és már sarkon is fordult. Az urak ezen nagyon megütköztek, és a báró még azon az éjjelen főbe lőtte magát az anyja sírjánál. Harry még hozzátette, hogy nem érti, hogyan lőheti főbe magát valaki szerelemből.

Agnes sem értette.

Arra gondolt, milyen durva túlzás lenne, ha ő az anyja sírjánál főbe lőné magát. Vagy ha mondjuk most az Eugen lőné főbe magát az anyja sírjánál. Eltekintve attól, hogy talán még él az anyja, Agnesnek mégsem jutna soha az eszébe ilyesmi, és alighanem az Eugennek sem. Bár egészen úgy nézett ki, mintha mélyebb érzéseket táplálna az irányába, mivel eléggé hebegett-habogott, amikor valami kedveset akart neki mondani.

Agnes is hebegett-habogott valamikor.

Még élete egyetlen nagy szerelme idejében, akkor, amikor a Kutas Karllal jártak együtt a Schellingstraßéból, amikor csak rágondolt, mindig gombócot érzett a torkában, és ez az érzés valahonnan mélyről, a gyomrából indult. És ha váratlanul belebotlott, mindig émelyegni kezdett az örömtől, annyira, hogy legszívesebben hányt volna. De a Kutas mindig csak nevetett rajta, csak egyszer komolyodott el hirtelen, és megjegyezte, hogy ha másra nem kéne gondolni, akkor egy ilyen nagy szerelem is egészen változatos lenne. Agnes ezen aztán jól felháborodott, mivel ő minden másról, amire pedig nagyon is gondolnia kellett volna, teljesen megfeledkezett. Akkoriban is csak afféle hülye könyveket olvasott féltékeny férfiakról és szenvedélyes nőkről.

És amikor aztán a Kutas elhagyta, a poloskás matracán bőgött, és tényleg megfordult a fejében: vajon mit szólna hozzá, hogyha most kiugranék az ablakon? És talán éppen a fejére esnék?

Akkoriban még a templomba is elment, és így imádkozott: „Atyám! Távoztasd el tőlem ezt a pohárt –” Hirtelen ilyen választékosan kezdett el beszélni, annyira igaznak és csodálatosnak találta ezt a mondatot. Hitt benne, hogy egy mélyebb felismerést rejt.
Ma, ha eszébe jut ez a mondat, belepirul, annyira furcsának tűnik most számára egykori önmaga. Szerelemből ma már csak a gyerekek emelnek kezet magukra!

Nemrégiben például egy reálgimnazista akasztotta fel magát egy iskolatársnője miatt, mert az viszonyt kezdett egy motorkerékpárossal. A lánynak először még hízelgett is a dolog, de aztán hirtelen csupa felakasztott fiúkról kezdett el álmodni, és a szétszórtsága miatt húsvétkor megbukott. Eredetileg gyerekorvosnak készült, de aztán az a motorkerékpáros eljegyezte. Heinrich Lallingernek hívták.

Csak ma érti meg Agnes az ő Kutasát a Schellingstraßéból, aki azt mondta, hogy ha két ember tetszik egymásnak, akkor azok ketten szépen összejönnek, de ez az egész duma a lelki szerelemről csak azoknak az uraságoknak az agyszüleménye, akiknek nincs más dolguk, mint hogy a köldöküket nézegessék. Éppen ezért színtiszta bárdolatlanság lenne, ha holmi Agnes a szerelmén kívül még a lelkére is igényt tartana, mivel az ilyen mélyebb szerelem köztudomásúlag mindig keserű véget ér, és miért is kéne neki az életét még jobban megkeserítenie. Ő nem akar családot alapítani, akkor egyébként valami különlegeset kéne éreznie, mert mindig ugyanazzal az emberrel élni, ahhoz már valami különleges érzés dukál. De ő gyereket sem akar, mert már így is elég sokan futkosnak körülöttünk, amikor pedig éppen elvesztettük a gyarmatainkat.

Ma ezt válaszolná erre Agnes: „Ugyan mi lenne az én gyerekemből? Még egy nénikéje sincs, akinél később ellakhatna! Ha az ember legalább annyit elér az életében, hogy beülhet egy autóba, akkor már igazán sokat elért!”

26

„Biztosan!” – mondta AML – „Biztosan elmegy veled.”

Ennyire biztos volt a dolgában, elvégre nemcsak hogy pszichológiai tanulmányokat folytatott, hanem még egyfajta kárörömöt is érzett minden egyes sikeres kerítése fölött, mivel ilyenkor lélekben letért a Buddhához vezető útról.

Agnes már attól tartott, hogy Harry meg sem kéri, hogy tartson vele, és így majdnem túl korán mondott igent, és úgy megörült az autókázásnak a Starnbergi-tóhoz, hogy még a korgó gyomráról is megfeledkezett.

Harry ugyanis megkérdezte: „Kisasszony, ugye velem tart? Csak a Starnbergi-tóhoz mennénk.” Az autó lent állt. Szép volt és új, és amikor Agnes beszállt, egy pillanatra eszébe jutott Eugen, aki alig egy órán belül a Schleißheimerstraße sarkán fog állni. Megrémítette, milyen gúnyosan gondolt arra, ahogyan Eugen majd ott álldogál – mert nem tud leülni. „Pfuj!” – mondta magában, és hozzátette: „Sokáig nem fog várni!”

Aztán elindult az autó.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 25-26. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása