„Ó zengő kelyhű virágok, sárga ércliliomok!”
Kassák Lajos

(1)
Tóth Kinga programos művész. Még ha hivatalosan nem is hirdetett programot, nyilatkozataiból nagy vonalakban tudhatjuk, ismerhetjük koncepcióját, szándékát, művészetfelfogásának következetességét. Tóth Kinga továbbá avantgárd (lelkületű? indíttatású? felfogású?) alkotó. Ezt támasztja alá, hogy szövegeit nemcsak költőként, hanem képző- és előadóművészként is formálja. Költészete eltökélt kísérlet, mely – bár teljesen komoly – nem mentes a (polgárpukkasztó?) meghökkentés vágyától sem.

all machine

(2)
Az első kötet, a Zsúr – más mondókák szövegeinek versnyelvéből (-mondattanából, -zenéjéből) következik az All Machine poétikája. Mondatok helyett kollázsszerűen rendeződő szóhalmazok, szintagmák alkotják a szövegeket, melyeknek ezáltal legfőbb jellegét a töredezettség és az aritmikus zökkenések adják. A szövegeknek emiatt éppen zeneiségük, vagyis az akusztikus dimenziójuk kerül előtérbe, hiszen a szövegszemantika nem mindig rekonstruálható – például izgalmas, enjambement-szerű poétikai megoldás, amikor egy szó szemantikai határhelyzetbe kerül, az előtte és az utána levő szóhalmazhoz is tartozhat. Valamifajta koherens értelem azonban nem, csak sejtelem tulajdonítható az egyes szövegegységeknek.
Kálmán C. György tette fel a kérdést és igyekezett is megválaszolni a XVII. JAK Tanulmányi Napokon tartott előadásában, hogy miképpen él tovább a magyar avantgárd emlékezete a kortárs költészetben.[1]

Nos, Tóth Kinga munkássága újabb érdekes terep ennek kutatására. Művészete mögött radikális kísérleti esztétika sejthető: (csak hozzávetőlegesen) a zajzene, a hangköltészet elegyítése úgy, hogy a kortárs magyar lírától, vagyis kontextusától és hagyományától sem fordul el teljesen – mindezt pedig grafikákkal egészíti ki. Tóth Kinga esztétikai törekvése nem más, mint hogy (1) hangszert csináljon az emberből, (2) hangszert csináljon a gépből, (3) az ezek a hangszerek által létrehozott auditív élményt zeneként mutassa fel. Megjegyzem, számomra ez kísértetiesen hasonlít az avantgárdok azon törekvésére, hogy művészetté tegyék az életet és életté a művészetet.

(3)
Különösen érdekes, hogy – amint azt feljebb már említettem – a szövegek (sajátos) zeneisége mindennél feltűnőbb, és olyan következetes, hogy elfogadtatja önmagát. Aligha lehet jobban leírni, hogy mi történik egy Tóth Kinga-versben, mint ahogy azt Schein Gábor tette: „a vers komoly közegellenállást képes kifejteni az értelem megjelenésével, felszínre jutásával szemben, így magában a szövegben is ugyanaz a folyamat játszódik le, mint amit leír: kemény, rideg élek és felületek mozdulnak el egymáson, rugalmatlan tömegek feszülnek egymásnak, próbálnak behatolni egymásba”. [2]

Szóval a kötet szövegeinek poétikai koncepciója önmagában elég markáns ahhoz, hogy a befogadó felismerje, megértse az új játékszabályt. Az All Machine-t azonban elsősorban mégsem ez a poétikai, hanem egy narratív koncepció működteti, méghozzá Robert Schneider Schlafes Bruder című regényének története, amelynek főszereplője, az abszolút hallással bíró zseni, Johannes Elias Alder Éliasként megjelenik több versben is. A regényben (és a filmben) Elias a kis, osztrák alpokbeli szülőfaluja templomának orgonáját javítja meg és építi át. Tóth Kinga izgalmasan értelmezi tovább és sajátítja át Élias alakját. Míg a fiú eredetileg azért építi át az orgonát, mert (1) fizikailag fáj neki, hogy hamis, és mert (2) zenélni akar, addig az All Machine-ban ennél jóval többről van szó. Tóth Kinga Éliasa a tiszta hangért építi az orgonáját, de ez a tiszta hang több a zenei tisztaságnál, a pontos frekvenciánál. „egy csövet magában / mint az Elba szétnyit a hangnak / a cső rezgésszáma határozza meg / a szervezetet” (Cső) Itt a (tiszta) hang – úgy is mint auditív élmény, zene – maga a transzcendencia, és ez a határátlépés azzal jár, hogy ember és instrumentum határai is el- és még inkább összemosódnak.

Rövid exkurzus: érdemes Schneider regényének címénél is elidőzni, amely a halálra vonatkozik, ugyanis a halál volna az álom fivére – ahogy a Bach-kantáta zárókoráljának (BWV 60) szövegében áll: „Komm, o Tod, du Schlafes Bruder”. Elias története egyébként úgy ér véget, hogy (1) erre a korálra kell improvizálnia egy versenyen, (2) úgy dönt, hogy nem alszik többé, és néhány nap virrasztás után meghal. Tóth Kingánál viszont ezt olvassuk: „álomnak bátyja testvére Élias” – ily módon Élias alakja a halál, a végzet megtestesítője is.

(4)
Hogy milyen verszenéről is van szó, elég expliciten mutatja a Labirintus című vers egy fragmentuma: „nyikordul / kellemes akkordban” vagy az Orgona szóárnyéka: „fggiszá” – melyek ugyebár egymás melletti zenei hangok volnának, noha a fisz kimaradt a sorból, ezek megszólaltatása egyszerre nem adna túl kellemes hangzatot. Ehhez érdekes, de talán szubjektív adalék lehet Kassák Éposz Wagner maszkjában című első kötetének verszenei-poétikai elemzése Fried István tollából.[3] Kassák 1915 körüli költészete ugyanis, ahogyan Deréky Pál is megállapította, átmeneti formájú – ezt az átmenetiséget azonban Fried elemezte behatóan. Értelmezése szerint az Époszban a nyugatos eufónia és egyfajta futurista-bruitista indíttatású kakofónia elegyedik – jóllehet Kassák törekvése elsősorban a német expresszionizmussal volt rokon. Mindez persze szerves egységben van a kötet koncepciójával, hiszen az Éposz a megbomló békét és az első világháború szörnyűségeit igyekezett ábrázolni. Így például a szövegben találni alliterációkat, rímszerű összecsengéseket, ritmusegységeket, melyek az esztétizmus, a békeidő jellegadó irányzatának szépen csengő verszenéjét juttatják eszünkbe. Ám ezek közé a verselemek közé gyakran keverednek fonématikus jelek, a csatazaj nyelvi leképezéskísérletének zörejei, vagy ha nem ilyen primer bruitista rekvizitumokat keresünk, akkor is felfedezhetjük a korábban felismert ritmus fonákját, azt, ahogy a prozódiát megzökkenti az aritmia – ugyanígy kerül ellentétbe az esztétista széphangzással a keményebb hangzók szerepeltetése.

Meglátásom szerint hasonló történik Tóth Kinga gépeiben is, például az Elba című versben. A szöveg dalszerűen kompakt, bevett fogalmaink és képzetünk szerint mégsem dal. Az első szakasz l betűi, illetve a válla–Elba rímárnyéka otthonos széphangzást teremtenek, ezt ellenpontozzák a vers egészében a sortörések zökkentései, illetve a második szakaszban a keményebb, k-s szavak.

a nő csikóhal combján válla
hal sellőn hullám az Elba
a hangok a sípcső alapon
száján adja ki egyszerre
ereszti a levegőt

testét átfúrják az énekléshez
a sípcsöveket kihúzzák engedi
a levegőt száján és az új
helyeken felületéhez
rakják fújnak a kis réseken
áténekelnek a mellkasán

Hasonló mondható el a Betonetető című versről. Ebben a hangkészlet alapvetően keményebb, pattogósabb. Érdekes, hogy a kötet versei közül ez a kevesek egyike, amely ránézésre valamifajta jólformáltságot mutat a versek többségének szabadverses tömbszerűségével szemben – ez a formaárnyék ugyanis megérzésem szerint talán közelebb áll a gépek kialakítottságához, csináltságához, a mechanicitásukhoz. Bár semmit nem von le az All Machine értékéből, de kihagyott lehetőségnek gondolom, hogy a gépek ritmusa nem a versritmussal (értsd ütemhangsúllyal, nyugatos jambussal vagy trocheussal, esetleg antik metrummal), hanem a kortárs szabadvers-költészet gondolatritmusával és annak élőbeszédszerű prozódiájával feszül össze.

megmaradt félbemaradt
építkezős maradékból
házakból félkész betonetetők

a hajléktalanok az élelmeket
a betontömb tetejére teszik
a vasszerkezet illesztéseihez

ide járnak az erdei madarak
a lepotyogót a nagyvadak
eszik meg rászoknak a kenyérre

Folytatva az idézet előtti gondolatmenetet: a kortársi példák azt mutatják, hogy a szabadvers mindenekelőtt a belső beszédnek, a gondolati áradásnak, illetve ettől nem függetlenül a leírásnak kedvez. Az All Machine darabjaira jellemző is a leíró jelleg, ebből a szempontból érthető a formaválasztás, azonban ha mástól nem, hát Szerb Antaltól tudhatjuk, hogy például az anapesztus „a versnek külső, mechanikus zeneiséget ad”[4]– ötletként vetem csak fel, hogy a gépek zenéjének emancipálásakor érdemes lett volna ezzel a fajta verszenével is (le)számolni.

(5)
Tóth Kinga költészete nem idegen test a kortárs magyar lírában, legalábbis nem Tóth Kinga az egyetlen kísérletező költőnk az utóbbi időben – gondolok például Pollágh Péter fogalomköltészetére, Nemes Z. Márió magyarázataira hús(ok)ról, hibridekről és legújabban az agrártrash témakörében[5], Bognár Péter dramatikus-narratív krimi-verseskötetére vagy Simon Márton polaroidjaira. Illetve, bár a szövegeknek más tétjük van, költészettechnikai párhuzam alapján eszünkbe juthat Varga Mátyás, a hallásgyakorlatok kísérleti koncepciója ugyanis, az itt-ott elkapott beszédtöredékek verssé rendezése ugyanúgy a kollázstechnika felől ragadható meg – ráadásul se Vargában, se Tóthban nincs szándék az illesztések eldolgozására: Varga jelöli a beszédegységek határait, Tóth pedig úgy rendezi a maga szintagma-fragmentumait, hogy a szemantikai töréseket akusztikai-prozódiai zökkenések kísérik. Az sem mellékes továbbá, hogy Tóth Kinga hasonlóan nyúl a Schlafes Bruderhez, mint Varga Mátyás a Parsifal-mondakörhöz és Carlo Gesualdo történetéhez a parsifal, parsifalban és a hajnali 3-ban: felismerhető az intertextualitás, azonban következetesen pontról pontra nem feleltethető meg egyik a másikával. (Azt a párhuzamot csak zárójelben jegyzem meg, hogy a maga korában Gesualdo zenéje ugyanúgy kísérletezőnek számított, mint a regényben Eliasé – vagy éppen Tóth Kingáé.)

Továbbá kortárs költészetünk egy meghatározó törekvése jellemzi az All Machine-t is. Varga Mátyástól Bognár Péterig, Krusovszky Dénestől Győrffy Ákosig, Sirokai Mátyástól Kabai Lórántig jellemző, hogy az egyes versről a ciklusra és a kötetre került a hangsúly – és említsük meg Tandorit is, aki valójában életművet ír, ráadásul szintén a „művészetet életté, az életet művészetté” jegyében. Szóval az All Machine nem egyszerűen a Zsúr óta írt versek gyűjteménye, nem is pusztán olyan versek együttese, amelyeket a koncepció tart egybe. A szövegek motivikája, bár elsőre kaotikusnak – kicsit steam-, kicsit cyberpunk dzsungelnek – tűnik, valójában magasfokú, tudatos szerkesztőelvet ismerhetünk fel a szövegek mögött. Így például izgalmas figyelni a Balerina visszatérő alakját, mely az első versben még egy zenélő doboz figurája – ily módon egyébként ez is tekinthető kölcsönzésnek a Schlafes Bruderból, amelyben Elias vesz egy zenélő dobozt ajándékba szerelmének, Elsbethnek. A Balerina a Cső című versben ugyanis már a hangszerré válás fő ágense: „a Balerina bízik a gyomorban / a torokban a gége lazulásában / a csövek nyitottságában ki kell / engednem a lányt…”.

Nagyon érdekesek a variatív (motívum)ismétlések, különösen amikor az egyes versekből kiragadott fragmentumokat nagy, kapitális betűkkel szürkés alapon két teljes oldalon amolyan mottóként vagy cikluscímként – tehát paratextusként – olvassuk, majd ezek az olvasás óvatlan pillanataiban újra elénk kerülnek. Számomra ezek közül a leginkább feltűnő az „a gép az ember / egy kilégzés” volt, amely provokatív tömörségével és a benne felvetett hibriditással Nemes Z. Márió bon mot-szerű kijelentését is eszünkbe juttathatja: „A tánc egy zsíros gép”. Az itt ökonomikusan összepasszintott embergép vagy még inkább embergéphangszer még többször visszatér, általában Élias alakja mellett: „tiszták a csövek / a hangot várják Élias / székére ül rugói futnak / a pedálba másikon a lábak / a billentyűn a kéz teste / csővé változik a világ hangjai / egyszerre futnak át rajta a gép / az ember töve egy kilégzés”. (A szerszámkészítők) Ennek a variációja megjelenik a kötet utolsó versében is: „rugói pedálba futnak / másikon lábak az indítón / a kéz teste csővé változik / a hangok egyszerre futnak / át rajta a gép az ember / egy kilégzés”. (Tíz/tíz Keltető)

(6)
Zárszóként: talán nem helyes leírnom ennyire direkten, de nem biztos, hogy akár a fogékonyabb füleknek is minden esetben esztétikai élvezettel szolgál az All Machine. Bár sok emlékezetes szöveghely van a kötetben (a Kolomp című verset például nem szeretném elfelejteni: „szól a kolompos / ebéd a marhák / a csapásnál vonszolják / magukat a telepre / csöcsükre szívókát / ragasztanak ahogy / a kolompos diktál / falnak mennek / tejüket húzza ki a fejő / az etetés mise / harangoznak a tehenek”), engem elsősorban a kötet kísérleti esztétikája, koncepciója izgatott. Tehát inkább az ötlet, és csak másodsorban a megvalósulása. Ehhez képest annak, aki Mozarton, Vivaldin és Kosztolányin, Weöres Sándoron, Kovács András Ferencen edződött, nem biztos, hogy merem ajánlani az All Machine-t. Akinek alapmű a Beatles Helter Skeltere és/vagy a Nirvanától bármi, szereti a Vágtázó Halottkémeket, az Isten háta mögöttet és a Derenget, továbbá Petri, Tandori, Sopotnik és Mestyán ott figyel a polcán, az próbálkozhat. Pozvakowski-, A Place to Bury Strangers-, Crystal Castles- és Nemes Z. Márió-rajongóknak kötelező.

Tóth Kinga, All machine, Magvető, Budapest, 2014.

[1] Kálmán C. György: A magyar avantgárd emlékezete, Tiszatáj, 2012/1, 78-87.

[2] Schein Gábor: Tóth Kinga versei elé, Litera, 2013. 03. 21. http://www.litera.hu/hirek/toth-kinga-versei-ele

[3] Fried István: Kassák Lajos zenéje. Irodalmi és zenei avantgarde Kassák első verseskötetében, in: Tanulmányok Kassák Lajosról (szerk Kabdebó Lóránt et al.), Anonymus, Bp., 2000, 227-243.

[4] Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Magvető, Bp., 1978 [1934], 439.

[5] Nemes Z. Márió: Nem gondolom azt, hogy a kortárs lírának „mindenkihez” kell/lehet szólnia (Szabó István Zoltán beszélgetése), Próza Nostra, 2014. 06. 23. (http://www.prozanostra.com/iras/nem-gondolom-azt-hogy-kortars-liranak-mindenkihez-kelllehet-szolnia-interju-nemes-z-marioval) – utolsó letöltés: 2014. 06. 26.