Meddig mehet el a zene? Meddig mehet el a kritika? És mi történik, ha a kettő találkozik? A visszatérő Bérczesi Róbert dupla fellépése 2014 májusában, a Hunnia Bisztróban (24-én és 25-én) – illetve az a tény, hogy egyáltalán visszatért – egy olyan helyzetet eredményezett, amire kritikusnak nem nagyon lehet szava. Bevállalt bölcsészömlengéssel összekötött giccses embermese következik, tanulsággal, amit mindenki tetszése és vérmérséklete szerint vegyen komolyan.

rolandpozsonyi_20140524_0019

Bérczesi Robi visszatért. Stermeczky Zsolt Gábor pedig visszavonul. Félre ne értse senki, ez nem cinikus kritikusi magatartás szeretne lenni, csupán annak a felvállalása, hogy hol vannak egyes műfajok határai. Mindez azért fontos, mert Bérczesi eddigi zenei pályafutásának csúcsa – a Hiperkarma – olyan szinten tört át műfajhatárokat, ahogy arra még nem volt példa a magyar könnyűzenében. Úgy is mondhatnánk, – Kemény Lili szavait idézve a Népszabadság 2014. május 2-i számából – hogy amit Bérczesi csinál, azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet dalnak nevezni. Ellenben új és jó. Ezek a szövegek sűrűbbek, nyakatekertebbek, tempósabbak. Mindez bizonyára hozzájárult ahhoz a páratlan sikerhez, amit a zenekar az első korszakában – alapvetően underground státuszból indulva – elért. Nem tudom, megnézte-e már valaki leírva a Hiperkarma dalszövegeket, mindenesetre nem mindig az a látványos „egy sor-még egy sor válaszrímmel”-felépítésű. Különösen jellemző ez a zenekar második albumára, az Amondóra (aminek egyébként a zenei megoldásai is bámulatosak, bonyolultságuk sokszor a ma divatos posztrock-zenekarokat idézi – tizenegy évvel ezelőtt). A Hiperkarma világa egy veszélyesen sajátos zsákutca a Lovasi által fémjelzett alternatív magyar kisvárosban, a zsákutcaság minden előnyével és hátrányával.

rolandpozsonyi_20140524_0023

Tehát bármennyire is lenne szimpatikus, ne hallgassuk el a dolog egészségügyi hatásait. Bérczesi a Recordernek adott áprilisi interjújában saját maga mondta el, hogy az elmúlt tizenkét-tizenhárom évben minden egyes nap tudatmódosító szereket szedett magába. Nem tudom, hogy olyan dalszerű gondolatfolyamatok, mint például az Amondó, megírása lehetséges-e ezek használata nélkül, az viszont nyilvánvalónak látszik, hogy Bérczesi Robi nem hitt ennek lehetőségében. Most pedig nem is kísérletezik vele, annyira nem, hogy a május 24-i koncerten egyetlen dalt sem játszott el a Hiperkarma második albumáról, még a közönség egy része által kitartóan követelt Feketepétert sem. Ellenben előkerült két Blabla-szerzemény (ha valaki elveszne az életműben, a Blabla, Bérczesi Hiperkarma előtti zenekara, ironikusból főként melankolikusba hajló dalokkal). Elhangzott életének első dala, a Fátyol, illetve több dal az Én meg az Ének projektből (ezek sajátos feldolgozásai az elmúlt kb. 40 év – Bérczesi által szubjektívan válogatott – magyar slágereinek). Mindebből nagyon úgy tűnik, hogy Bérczesi törekvése a gyökereihez való visszatérés. Ezt az irányt pedig külső szemmel megítélni semmi értelme, sőt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy külső szemnek nincs hozzá joga, ugyanis több, mint puszta művészi koncepció. Ez maga az élet, és saját magát tekintve jó irányba halad.

rolandpozsonyi_20140524_0021

Ahogy az Amondó dalai átlépték a dalszerűség határát, úgy az ahhoz szükséges kellékek is átlépték az „ihlető eszköz”-kategóriát, és a művész több szinten megtámadta az embert. Ebből a zsákutcából fordult vissza most Bérczesi, és nem kizárt, hogy még felfedez utcákat, ahol nem járt senki. Kicsit azt hiszem, hogy aki innen vissza tud kanyarodni, az mindenre képes. Bérczesi Robi tehát visszatért és visszavett, Stermeczky Zsolt Gábor pedig marad, hiszen lám, a megoldhatatlannak tűnő feladatot sikerült véghezvinni, közel 1 hónap múltán végre cikk lett a koncertélményből. Ennyi időt egy ilyen feladathoz pedig felvállal a szerző. „Egyedül a téren álmodik a nyomor, pénzem, az nincsen, és a város is üres és mégis ezerszer színesebb, mint a képeken. Én élvezem.”

Fotósorozat: Pozsonyi Roland