Ebben a percben, ezen az őszi, déli órán Sun Fu a gyümölcsökkel teli pultját őrizte. A ragyogó napfény a fejére tűzött, ötven éves szemei összeszűkültek bele. Kezeit a térdein nyugtatta, mintha a karjain lógott volna a többi testrésze. Hófehér haja látszólag beszürkült a napsütésben, olyan volt a színe, mint a pult előtt húzódó földútnak. A széles országút messziről kígyózott idáig, és miután elhaladt Sun Fu előtt, a messzeségbe nyúlt. Már három éve ült ugyanitt, gyümölcsöt árult, így kereste a kenyerét. Mikor egy autó vagy busz elszáguldott előtte, úgy borította be a por, mint a fekete éjszaka, míg újra – mintha beköszöntött volna a hajnal – előbukkant a gyümölcseivel.

A fiút is akkor pillantotta meg, mikor egy ilyen porfelhő eloszlott. Látta, hogy világító fekete szemei rámerednek. Ő is végigmérte a fiút, a koszos ruháját, és a kezét, ami az egyik gyümölcsön pihent. Látta, hogy a fiú kezén hosszúak és feketék a körmök, és azok a körmök egy harsogó vörös almához koccantak. Sun Fu intett, mintha egy legyet hessegetett volna el.

– Takarodj! – mondta.

A fiú visszahúzta fekete kezét, megremegett egy pillanatra, majd arrébb ment. Lassan mozgott, a két karját dologtalanul lóbálta, a feje sovány testéhez képest hatalmasnak tűnt.

Ekkor néhány járókelő odament a gyümölcsöspulthoz, Sun Fu feléjük fordult, nem foglalkozott többet a fiúval. Az a néhány ember megállt Sun Fuval szemben, és kérdezősködni kezdett a gyümölcsöspult fölé hajolva:

– Mennyi az alma? És egy kiló banán?

Sun Fu feltápászkodott, elővette a mérlegét, almát és banánt mért le, majd elvette a pénzt. Mikor visszaült, és úgy, ahogy korábban, a térdeire tette kezeit, megint megpillantotta a fiút. A fiú visszajött. Most azonban nem Sun Fuval szemben állt meg, hanem oldalvást, fekete szemei Sun Fu almáit és banánjait vizslatták. Sun Fu ránézett, és a fiú egy idő után már nem a gyümölcsökre meredt, hanem rá.

– Éhes vagyok – mondta.

Sun Fu nem válaszolt, a fiú pedig megismételte:

– Éhes vagyok.

Sun Fu persze hallotta a fiú dallamosan tiszta hangját, de miután végigmérte őt a koszos ruhájában, összevonta a szemöldökét, és így szólt:

– Takarodj!

A fiú mintha megint megremegett volna.

– Takarodj! – mondta most már hangosabban Sun Fu.

A fiú ijedtében ugrott egyet, megtántorodott, majd nekiindult. Sun Fu nem foglalkozott vele többet, a pultja előtt az utat nézte, hallotta, ahogy egy távolsági busz lefékezett a túloldalon. Az utasok felálltak, a busz ablakaiban látni lehetett az egymásnak préselődő vállakat, amint az ajtók felé tartanak, és nem telt bele sok idő, a busz két végéből előbukkantak az emberek. Sun Fu ebben a pillanatban megfordult, és észrevette, hogy a koszos gyerek úgy fut, mint akit kergetnek. Nézte a fiút, és azon morfondírodozott, hogy vajon miért szalad, de aztán megpillantotta a fiú egyenletesen mozgó karjait. A jobb kezében volt valami, valami kerek dolog. Sun Fu pontosan látta, hogy egy alma volt az. Azonnal felpattant és a gyerek után eredt, közben pedig hangosan óbégatott:

– Tolvaj! Fogják meg! Fogják meg azt a tolvajt…

Már délután volt, a fiú a szállongó porral takart úton futott, hallotta, hogy a háta mögött kiabálnak, hátra is pillantott, és már látta az őt üldöző Sun Fut. A fiú szaladt, ahogy csak bírt, de kapkodott a levegő után, a lábai kezdtek elgyengülni. Érezte, hogy nem bírja sokáig, megint hátranézett, az öklét rázva rohanó Sun Fu egyre közelített. A fiú jól tudta, hogy hamarosan úgyis utolérik, így inkább megállt, megfordult és felszegte a fejét. Lihegve meredt a közelítő Sun Fura, és amikor az már majdnem odaért, hatalmasat harapott az almába.

Mikor Sun Fu beérte a fiút, egy ütéssel kiverte a kezéből az almát, a következő ütést a fiú arcára mérte, amitől a gyerek a földre zuhant. A fiú összegömbölyödött a földön, a kezeivel védte a fejét, úgy próbálta gyorsan elrágni és lenyelni az almát. Sun Fu hallotta, hogy a fiú fogcsikorgatva csócsál, ezért a ruhája nyakánál fogva rántotta fel a földről. Ahogy a ruhájának nyaka a torkát szorította, a fiú nem tudott tovább rágni.

Kikerekedtek a szemei, az arca felpuffadt. Sun Fu egyik kezével a ruháját szorította, másik kezével, elölről a nyakát préselte, és közben üvöltött:

– Köpöd ki! Köpöd ki!

Pillanatok alatt köréjük gyűlt egy csoport ember.

– Még le is akarja nyelni! Ellopta az almámat, beleharapott, és még le is akarja nyelni! – mondta a többieknek Sun Fu, és képen törölte a fiút:

– Köpöd ki!

A gyerek összeszorította az ajkait.

– Köpöd ki! – ragadta meg újra a nyakát a férfi.

A fiú végül kinyitotta a száját, Sun Fu megpillantotta az összerágott almadarabokat, és egyre erősebben szorította a nyakát. A fiú szeme pedig tovább kerekedett.

– Sun Fu, mindjárt kiugrik a szemgolyója a helyéről, meg fogod fojtani! – mondta valaki.

– Megérdemli! – mondta Sun Fu. – Azt is megérdemli, ha megfojtom!

Aztán csak eleresztette a fiút, és az égre mutatott:

– Egész életemben a tolvajokat gyűlöltem a legjobban! Köpjed!

A fiú pedig elkezdte kiköpni az almát, köpte és köpte, mintha csak fogkrém lett volna, a nagyja a ruhájára ment. Miután a fiú becsukta a száját, Sun Fu a kezével feszítette ki, belebámult, és kijelentette:

– Van még benne! Még nem köpted ki mind.

ĺgy a fiú folytatta a köpködést, és bár már csak a nyálát köpte, a nyálában időnként apró almadarabokat lehetett felfedezni. A fiú köpött tovább, és a végén már csak valami száraz hangot lehetett hallani, a nyála is kiapadt.

– Elég volt! – mondta ekkor Sun Fu.

A férfi végignézett az összegyűlt embereken, jó néhány ismerős arcot látott, hozzájuk kezdett el beszélni:

– Régen sohasem zártuk be az ajtónkat. Ebben a városkában egy ember sem zárta a kapuját. Igazam van?

Néhányan bólintottak, így folytatta:

– Ma pedig nem csak bezárjuk a kapunkat, de még egy második zárat is rakatunk rá. Miért is? Az ilyen tolvajok miatt. Egész életemben a tolvajokat gyűlöltem a legjobban.

Sun Fu végigmérte a fiút, az pedig ránézett. A fiú arcát sár borította, a szemei rámeredtek, mintha hatással lettek volna rá az előbbi szavai. A gyerek arckifejezése csak felbőszítette Sun Fut.

– A régi szabályok szerint most le kellene vágnunk az egyik kezét. Amelyik kezével lopott, azt kell levágnunk…
Sun Fu lenézett a fiúra, és megkérdezte: – Melyik kezed volt az?

A fiú összerezzent és gyorsan a háta mögé rejtette a jobb kezét, de Sun Fu nem engedte, rögtön megragadta, és odatartotta a többieknek.

– Ezzel a kezével tette, mi másért is tette a háta mögé… – mondta.

A fiú felkiáltott: – Nem ez a kezem volt!

– Akkor talán ez? – ragadta meg Sun Fu most a fiú bal kezét.

– Nem! – kiáltott a fiú, de mikor visszahúzta volna a bal kezét, Sun Fu képen törölte, és miután a fiú rángatózott kicsit, adott neki még egyet, azután már nem izgett-mozgott többet.

Sun Fu most a hajánál fogva ragadta meg, az arcát felfelé fordította, és beleüvöltött:

– Melyik kezed volt?

A fiú kikerekedett szemekkel nézte Sun Fut egy darabig, majd előre tartotta a jobb kezét. Sun Fu megragadta a csuklójánál fogva, a másik kezével pedig rámarkolt a középső ujjára, majd így szólt az egybegyűltekhez:

– A régi szabály szerint most le kellene vágnunk ezt a kezét, de ma már nem járhatunk el így. Ma már a nevelés a lényeg, de hogyan is neveljünk?

Sun Fu végignézett a fiún majd megszólalt: – ĺgy nevelünk!

Sun Fu kezei egyszerre mozdultak, és egy reccsenéssel eltörték a fiú középső ujját. A fiú felsikított. Olyan éles volt a hangja, mint egy tőr. Miután meglátta, hogy a középső ujja hogyan lifeg, a földre zuhant.

– ĺgy kell elbánni a tolvajokkal – mondta Sun Fu a többieknek. – Ha nem is vágjuk le valamelyik végtagját, egy ujját el kell törni.
Miután ezt kinyilatkoztatta, Sun Fu felrángatta a földről a fiút, aki fájdalmában becsukta a szemét, és ráüvöltött:

– Nyisd csak ki a szemed!

A fiú kinyitotta a szemét, de a fájdalma csak nem szűnt meg, eltorzult az arca. Sun Fu a lábába rúgott.

– Indulj! – mondta.

Sun Fu továbbra sem engedte el a fiú ruháját, ellökdöste a pultjáig. Egy papírdobozból elővett egy kötelet, és megkötözte vele a gyereket, majd a pultja elé állította. Látta, hogy néhányan követték a bámészkodók közül, ezért így szólt a fiúhoz:

– Kiabáld csak, hogy tolvaj vagy!

A fiú Sun Fura nézett, nem nyitotta ki a száját, erre a férfi megragadta a bal kezét, megkereste a középső ujját. A fiú azonnal kiáltozni kezdett:

– Tolvaj vagyok!

– Nem hallok semmit! Hangosabban! – mondta Sun Fu.

A fiú megint ránézett Sun Fura, előre nyújtotta a fejét, és ahogy csak tudta kiabálta:

– Tolvaj vagyok!

Sun Fu látta, hogy a fiú nyakán kidagadtak az erek, biccentett, és így szólt:

– Pontosan így, így kiabálj!

Ezen a délutánon az őszi napfény a fiúra tűzött, a kezei a háta mögé kötözve, onnan a nyakára csavarodott a kötél, ezért sehogyan sem tudta lehajtani a fejét. Felszegett fejjel kellett néznie az utat, ott állt az áhított gyümölcsök mellett, de még csak bólintani sem tudott, úgy szorította a nyakát a kötél. Ha jött valaki és elhaladt előtte, Sun Fu parancsára kiáltania kellett:

– Tolvaj vagyok!

Sun Fu a gyümölcsöspult mögött ült háttámlás székén, és elégedetten nézegette a fiút. Már nem bánkódott az elveszített almán, elégedett volt.

Megfogta a tolvajt, megbüntette, és a tolvaj büntetése még nem ért véget. Ha jött valaki, szólt neki, hogy kiabáljon, és a kiabáló fiú szinte megállás nélkül vonzotta a járókelőket.

Sokan csak arra voltak kíváncsiak, hogy ki ez a kiabáló gyerek, aki megkötözve üvölti, hogy ő bizony egy tolvaj. Sun Fu pedig egytől-egyig mindenkinek elmesélte, hogy a gyerek bizony almát lopott, de ő elkapta és megbüntette. Aztán mindig hozzátette:

– Az ő érdekében teszem.

– ĺgy majd megtanulja, hogy soha többet ne lopjon – magyarázta, majd színpadiasan megkérdezte a fiút: – Fogsz még lopni?
A fiú nagy nehezen, de meglepő gyorsasággal megrázta a fejét, azonban annyira meg volt kötözve, hogy csak egész kicsit mozgott a feje.

– Látjátok? – fordult Sun Fu ismét a járókelők felé.

Ezen a délutánon a fiú megállás nélkül kiabált, ajkait kiszárította a nap, torka berekedt. Mikor eljött az alkony, a fiú már szinte hang nélkül kiáltott, valami reszelős krákogás jött csak ki belőle, de azért folytatta:

– Tolvaj vagyok!

A járókelők már nem értették, hogy mit kiabál, de Sun Fu felvilágosította őket:

– Azt kiabálja, hogy tolvaj.

Sun Fu valamivel később eloldozta a fiú kötelét. Sötétedett, Sun Fu már felpakolta a kocsijára a gyümölcsöket, csak azután engedte el a fiút. Mikor Sun Fu összetekerte a kötelet, és azt is felrakta a kocsijára, egy puffanást hallott. Megfordult és látta, hogy a fiú a földön fekszik.

– Fogsz-e még lopni valaha?

Ennyit kérdezett csak, majd felült a kocsijára, és elindult a széles országúton. A fiú a földön feküdt. Éhség és szomjúság kavargott benne, az ereje végén járt, és miután Sun Fu eloldozta, azonnal összeroskadt. A férfi elment, ő pedig ott feküdt tovább, a szemei résnyire voltak kinyitva, úgy tűnt, csak az utat nézte, vagy éppen nem nézett semmit sem. A fiú mozdulatlanul feküdt egy darabig, aztán lassan feltápászkodott, egy fának támaszkodva állt egy darabig, majd útra kelt, nyugat felé indult.

A fiú nyugatnak indult, vékony, kimerült teste az alkonyban ballagott, lépésenként, imbolyogva hagyta ott a városkát. Néhányan látták, ahogy távolodott, ők tudták, hogy ez az a kis tolvaj, akit Sun Fu délután elkapott, de a nevét egyikőjük sem tudta, nem tudták, hogy honnan jött, és hogy merre tart. Mindannyian a jobb kezét nézték, a középső ujját, ami hatalmasra dagadt, szinte összenőtt a tenyerével. Látták, ahogy a távoli napnyugatnak sétál, majd eltűnik benne.

Ezen az estén Sun Fu, ahogy minden este, a szomszéd kifőzdében vett egy üveg rizspálinkát, csináltatott magának két fogás ételt, majd otthon leült a nyolc személyes nagy asztalához. A napnyugta sugarai éppen betűztek az ablakon, mintha felmelegítették volna a szobát. Sun Fu az ablakán át betűző alkonyatban üldögélt, és lassan megitta a rizspálinkáját.

Sok évvel ezelőtt élt ebben a házban egy szép nő és egy ötéves fiú, hangok töltötték meg akkor ezt a szobát, ő, a felesége és a fiúk, nem volt vége a beszélgetéseknek. Sun Fu általában kedvenc székében üldögélt, és nézte, hogy felesége a kályha körül tüsténkedik, látta, hogy a fiuk csak nem eresztette el az anyja ruháját, és nagy hangon magyarázott neki valamit.

Később egy nyári napon, délben néhány fiú szaladt a házhoz, és Sun Fu nevét kiabálták, a fia belefulladt a közeli tóba, mondták. Ebben a pillanatban őrült meg, vágta a fejéhez később sírva a felesége. Tudták, hogy örökre elveszítették a fiukat. Aznap este egymással szemben ültek a tűzforró sötétben és fuldokolva zokogtak.

Eltelt valamennyi idő, és kezdtek megnyugodni, úgy éltek, mint korábban, gyorsan el is szaladt néhány év. Aztán egyik télen vándorborbély jött a kapujukhoz. A felesége a székébe ült, behunyta a szemét és megmosatta, majd levágatta a haját, kitisztíttatta a fülét, és megmaszíroztatta a hátát és karjait. Sohasem érezte magát ilyen jól, mintha egy darabig megszűnt volna létezni. Aznap este, sötétedés után összepakolta a ruháit, és otthagyta Sun Fut, megszökött a borbéllyal.

Sun Fu egyedül maradt, a múltja egyetlen, a falára ragasztott, sárguló, fekete-fehér fényképpé sűrűsödött össze: ő, a felesége és a gyerekük. A gyerek középen, a fején egy túlméretezett, hatalmas gyapjúsapka. A felesége balra, két copfja a vállára lóg, mosolyog, elégedettnek látszik. Sun Fu a jobb oldalon, fiatal arc, mintha tele lenne életerővel.

yu-hua

A kép forrása: http://www.posfacio.com.br/2010/11/29/irmaos-yu-hua/

Yu Hua
(1960-)

Yu Hua, az egyik legismertebb és legsikeresebb kortárs kínai író, 1960-ban született Hangzhou városában, Zhejiang tartományban. Fogorvosnak tanult, majd öt év után – amint tehette – véglegesen az írásra váltott. A nyolcvanas évek Kínájában szokatlan posztmodern eszközökkel megírt novelláit 1992-ben követte az Élni című regénye, mely elhozta számára az azóta is tartó népszerűséget. Legutóbb 2010-ben Testvérek című regénye jelent meg magyarul angolból fordítva.

A fordítás forrása: Yu Hua, Huanghunli de nanhai, Xin Shijie Chubanshe, 1999, 23-33.