Egy ideje nem férek a bőrömbe.
Felhasadozik, kipattogzik.
Azóta, hogy magamba engedtelek?
Én hívtalak meg a bőröm alá, de úgy tűnik,
nem férünk el
ketten bennem.
Talán megnövelhetném, hogy nagyobb teret öleljen körül.
Nem űzne el a változás?

Bőröm száz szájjal sikolt.
A fájdalom feszesre húzza testem húrjait.
Tudnának elernyedve harmóniát szülni?

Most hordozlak magammal mindenhová, ott vagy nekem:
állandó mámor, kacagó oldottság, legbenső menedék.
Vérzik a bőröm.

Tükrözlek.
Bennem vagy,
mert annyira elkápráztattál, hogy egészen akartalak,
és a testem,
ami olyan régóta rendezte életét,
most meg van zavarodva,
mert nem tudja, melyik én.

Persze te is meghívtál a bőrödbe,
és így szokás ezt csinálni:
én is átköltözöm kicsit beléd,
és akkor elférünk,
összekucorodva,
összeérő térddel egymás szemébe nézve,
meghitten.

Vajon átköltözhetnék hozzád?
Kényelmesnek éreznélek.

Sebzett hám keresi a gyógyulását,
de én nem látom a fegyvereidet.

Szóval,
megsértődnél,
ha arra kérnélek, hogy csak kívülről legyél velem?
Hogy csak kívülről érints meg és lassan közelíts hozzám?
Hadd érezzelek szabad akaratomból.
Hátha száz szám megtanul mosolyogni idővel.