Kedd este a Budapest Parkban lecsaptak kis hazánkra az írek. Persze jó értelemben: mintegy 13 év kihagyás után a bostoni kelta-punk banda, a Dropkick Murphys ismét tiszteletét tette nálunk, és nem is akármilyen fogadtatás érte őket. A söröskorsók repkedtek, bódult testek lökdösődtek, zöldült szívek megfeszültek, igencsak emlékezetessé vált ez a pár óra a műfaj kedvelői számára.

 _RPF9208

Már jócskán hét óra tájban, a Dropkick előtt fellépő Fegyelmező Részleg közeledtének idején rengetegen gyűltek össze a Parkban szerteszét; az asztalok ülőhelyei szinte megteltek, elég hamar le kellett foglalni egyet annak, aki fenekére billenve szerette volna elfogyasztani aznapi első helyi sörét. Ahogy az várható volt, az álldogáló-üldögélő, cigiző-iddogáló-dumáló népet végigmérve nagyon nagy arányban feltűnhettek különféle ír jegyek, például a laposabb, szemellenzős sapka, a behemótszakáll vagy a zöld-fehér, felhajtott karimájú cilinderszerűség, de a nagy sokaságban még bőven találhatóak voltak kifejezetten punkosabb figurák is – de ezt már az előzenekar is indokolta.

_RPF9072

A székesfehérvári banda jó aláfestőnek bizonyult a hangulat megalapozásához: zenéjük pont hogy nem az az afféle amatőr, bóvli-punk volt, amiben alig szokott lenni produkció; ők korrektebb punk-vonulatot hoztak, kidolgozott szövegekkel, a közönség azon részének is teljesen okés választás lehetett, amelyik nem szívleli annyira a punk-zenét. Mint a legeslegelején igen szimpatikusan kimondták, megtisztelve voltak azzal, hogy sokak közül őket választották előzenekarnak.

_RPF9131

A Dropkick Murphys valamelyest nyolc után, kisebb várakoztatást követően kezdett, és már a színpadra lépésük előtt aktiválódtak a kivetíteni valóik. Az estét a led-falon végigkísérték különféle klipbevágások, képregényrajzosabb grafikák, katonás és börtönös felvételek, illetve képek az együttes ihlette különféle tetkókról. A hangszerek közt hol harmonika, hol skót duda tette színesebbé a produkciót, az alapvetően rockos arzenál mellett; a közönség részéről pedig gyakorlatilag minden koncertelem felsorakozott (mondjuk egy wall of death-et kivéve), ami csak egy igazi megőrülésen elképzelhető. Az emberekre random-irányból érkező sörhabok szálltak, akármerre nézve látható volt két-három nyakbaülő csaj, önjelölt stagedivingolók ingtak a levegőben, és persze végig ment a pogó sörtől nedvesedett talapzaton csúszkálva. A végén pedig a színpadra felengedett nézőkkel (tetemes részben csinos lánnyal és egypár pasival) kerekedett teljes egésszé az effajta koncertjelenségek sora; ez már a ráadás része volt, előtte a talán leghíresebb dalukkal, az I’m Shipping Up To Bostonnal zártak, majd néhány bónuszszámmal illetve az AC/DC-féle TNT-vel tértek vissza. (Amely egyébként, nemrégiben egy másik amerikai bandának, az Iron Maiden múltkori előzenekarának, az Antraxnak a koncertjén is szerepelt mint feldolgozás; úgy látszik, kezdenek rákapni a dalra.)

_RPF9377

Fontosnak érezte a zenekar énekese, hogy barátságos gesztusokat tegyen a magyar közönség felé: nem egyszer erősen célozgatott rá, hogy hosszú volt ez a szünet, és a következő nem tart idáig; továbbá a magyar hokijátékosokat is megemlítette mint személyes kedvenceit, és a ráadás erejéig még Dropkick Murphys-feliratos és egyben magyar címeres hokimezben is megjelent a színpadon. A budapesti közönség hálásnak is bizonyult ezeket látván, meg az egész műsorért; ezt mi sem tanúsíthatta jobban, mint rengeteg kéz a magasban, az összeborulások, valamint a „Let’s Go Murphys” és a „Long Live Ireland” kiáltások. Összességében tehát valahol egy szívhez szóló találkozás jött létre, ami akár el is érzékenyíthette az embert – akármilyen hősies érzetűek is néhol a dallamok, vagy akármilyen kocsmabalhésak.

Fotók: Pozsonyi Roland