21

Agnes AML előtt állt.

Csak a harisnyája volt rajtra, és szégyellte magát, amiért az egyik elszakadt, AML pedig megjegyezte, milyen kár, hogy nincs térdharisnyája. Majd felszólította, hogy járkáljon körbe a műteremben. „Lazán” – mondta. „Csak lazán!” És ugyanilyen lazán üljön le, feküdjön le, keljen fel, térdeljen le, guggoljon, álljon fel és megint feküdjön le, aztán megint keljen fel, hajoljon le, és megint csak kezdjen el járkálni – ezt ugyanis Rodin modelljeinek is így kellett csinálniuk. Még Balzacnak is tizennégy napig kellett így, lazán járkálnia Rodin előtt, mire az megtalálta a megfelelő pózt. Neki, AML-nek ugyan nincs szüksége rá, hogy közben vázlatokat készítsen, mint Rodin, ugyanis az összes vázlatot észben tartja, mivel jó az emlékezőtehetsége. Ezzel persze semmiképpen nem akarja magát Rodinhez mérni, mert az nagy merészség lenne, de mit csináljon, ha egyszer ilyen.

Agnes mindent úgy tett, ahogy AML akarta, és azon csodálkozott, hogy milyen tárgyilagos arcot vág mindehhez a férfi, mivel igazából arra számított, hogy ki fog vele kezdeni. És most még jobban szégyellte magát a szakadt harisnyája miatt.

Eszébe jutott Therese Seitz kisasszony a Schellingstraßéból. Ő hivatásos modell volt, és egyszer mesélt Agnesnek egy festőről, aki kijelentette, hogy csak akkor tudja lefesteni, ha lefekszik vele, máskülönben ki kell dobnia, ezzel ugyanis tartozik a művészetének.

AML végre megtalálta a megfelelő pózt. Agnes leült a díványra, majd hasra feküdt. „Állj” – kiáltotta AML, a festőállványához szaladt, és Agnesre szegezte a tekintetét: „Megvan a hetéra! Csak lazán! Lazán! – szembeötlő, hogy a mai és az antik szépségideál között egyre mélyül a szakadék. A Milói Vénuszra gondolok.”

És miközben AML Párizsra, Agnes magára gondolt, és elszomorodott: „Mit meg nem tesz az ember húsz pfenniges órabérért”.

Egyáltalán a művészet!

Húsz pfenniget sem adna ezért a művészetért! Mennyit mérgelődött már emiatt a művészet miatt!

Milyen jó a képeknek a múzeumokban! Előkelő környezetben laknak, nem fáznak, sem enniük, sem dolgozniuk nem kell, csak lógnak a falon, és úgy csodálják őket, mintha tudj’ isten mit nyújtottak volna.

De legjobban a Königsplatzon álló Glyptothekre haragudott, ahol az emberek régi kődarabokat bámulnak olyan áhítattal, mintha egy csemegeüzlet kirakata előtt állnának.

Egyszer bement a Glyptothekbe, mert nagyon esett az eső, és ő éppen a Königsplatzon járt. Odabent egy sildes sapkás vezetett egy csoportot teremről teremre, és egy szobor előtt azt mondta, hogy ez a szerelem istennője. A szerelem istennőjének se keze, se lába nem volt. A feje is hiányzott, és Agnesnek ezen muszáj volt elmosolyodnia, és egy másik látogató is elmosolyodott, kivált a csoportból, és egy fügefalevél nélküli szobor előtt odalépett Agneshez. Az ókori görögök művészete utánozhatatlan, mondta neki, és a háború előtt a teremőröknek a Centrumpárt parancsára fügefaleveleket kellett kivágniuk papírból, és a halhatatlan műalkotásokra kellett akasztaniuk, és ez a művészet megcsúfolása volt. És megkérdezte Agnest, hogy elmenne-e vele délután moziba, és Agnes a Sendlingertorplatzon találkozott vele. A férfi vett két páholyjegyet, de mivel vasárnap volt, és nedves, hideg idő, nem volt teljesen üres egyik páholy sem, és ettől a férfi lehangolódott, és azt mondta, hogy ha ezt tudta volna, akkor a második földszintre vett volna jegyet, mivel onnan jobban látni, ő ugyanis erősen rövidlátó. És egészen mélabús lett, és megjegyezte, ki tudja, mikor látják egymást viszont, ő ugyanis Augsburgba való, és mindjárt a filmvetítés után vissza kell utaznia Augsburgba, és igazából nem is szereti a mozit, és a páholyjegyek őrülten sokba kerültek. Agnes később kikísérte a vonatához, a férfi pedig vett neki peronjegyet, és csaknem elsírta magát, amiért el kell válniuk, és így szólt: „Kisasszony, engem elátkoztak. Húsz évesen nősültem, most negyven vagyok, három fiaim van, húsz, tizenkilenc és tizennyolc évesek, a feleségem pedig ötvenhat. Mindig is idealista voltam. Kisasszony, eszébe fogok még jutni magának. Kereskedő vagyok. Van tehetségem a szobrászathoz.”

22

Három órával később háromnegyed ötöt ütött az óra.

AML már négy óra óta az Ópiumszívó hetéra hátterével foglalatoskodott. A háttér volt ugyanis a gyenge pontja. Egy ilyen háttér kimondhatatlanul meggyötörte.

Most is viszketett neki mindenhol, csak olyan hátterek jutottak az eszébe, amelyek szóba sem jöhettek.

Úgyhogy a háromnegyed öt valóságos megváltást jelentett számára, mivel barátja, Harry Priegler ötre ígérkezett, és végre azt mondhatta: „Öltözzön fel, Pollinger kisasszony! Mára végeztünk. Ez a háttér! Ez a háttér! Mindig ez a háttér!”

És miközben Agnes egy olyan háttér előtt öltözködött, amely szintén szóba sem jöhetett, megkordult a gyomra. Aznap ugyanis csak két zsemlét evett összesen, mást semmit. Eredetileg levest, húst, vegyes salátát és kompótot akart rendelni, egy olyan igazi menüt kilencven pfennigért, de miután csak fél tizenkettőkor ébredt fel, és aztán még tíz percig abban a hiszemben volt, hogy még csak nyolc, legfeljebb kilenc óra van, miközben tizenkettőkor a műteremben kellett lennie már hetéraként, nem maradt ideje arra a menüre. Attól eltekintve, hogy már csak huszonhárom pfennigje volt.

A két zsemlét annál a péknőnél vette a Schellingstraßén, aki a csámpás lábairól volt ismeretes. Amikor Agnes belépett az üzletbe, az asszony éppen a Hausbesitzerzeitungot olvasta, és így szólt: „A középosztály felmorzsolódik. Mi lesz így a kultúrával? Egyáltalán az emberiséggel?”

„Mit érdekel engem az emberiség?” – gondolta Agnes, és azon mérgelődött, hogy a zsemlék egyre zsugorodnak.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 21-22. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása