19

 

Agnes a spanyolfal mögé lépett. „Vetkőzzön csak le nyugodtan” – hallotta a buddhista hangját, és azt is, hogy rágyújt egy cigarettára. „Mint ismeretes, az első alkalommal bizonyos szégyenérzet lép fel. Maga ugye nem hivatásos modell. De csak semmi álszemérmeskedés! Mi mind a kultúra oltárán áldozunk, és ez bizonyos fokú szemérmetlenség nélkül nem megy, mondja Frank Wedekind.”

Agnes teljesen fölöslegesnek találta, hogy Lachner kötelességének érezte megkönnyíteni számára a vetkőzést, mivel ő egyáltalán nem akadt fönn a dolgon, ugyanis tisztában volt vele, hogy csinos.

Egyszer a néni rajtakapta, amint a combbőségét és -hosszát méricskélte, ugyanis a vasárnapi melléklet lehozta az amerikai szépségkirálynő, Miss Virginia pontos méreteit, és a vasárnapi melléklet szerkesztősége száz márkát ajánlott fel annak a müncheni hölgynek, aki pontosan ugyanazokkal a méretekkel rendelkezik. A néni persze rögtön kijelentette, hogy alighanem egy majomember méreteiről van szó, és Agnes sokkal okosabban tenné, ha inkább a munkaügyi hivatalt keresné fel a Thalkirchner Straßén, ahelyett, hogy tetőtől talpig leméri magát, mint valami fürdőskurva, és még azt is megkérdezte tőle, hogy már minden szégyenérzetét elveszítette-e. Agnes csak magában gondolta, hogy ha a néni méreteivel rendelkezne, biztosan szégyellné magát, és örült neki, hogy pontosan olyan csinos, mint Miss Virginia. Csak a mellei, az alkarja és a fülei tértek el egy kicsit a mértéktől, de becsapta magát, és meg volt róla győződve, hogy a száz márka odaítélésénél ez az apróság nem játszhat szerepet. Csakhogy szerepet játszott, és a száz márkát bizonyos Koeck kisasszony nyerte meg a Blumenstraßéból, és a vasárnapi melléklet következő számában egy thierschstraßei kereskedő tiltakozott a döntés miatt, mert a felesége csípője csak egy centiméterrel volt szélesebb, mint a szépségkirálynőé, míg Koeck kisasszony combja fél centiméterrel keskenyebb, az ujjai pedig két centiméterrel hosszabbak voltak. Egy theresienstraße-i tornatanár is tiltakozásának adott hangot, azt írta, hogy különösen a csípő kérdésében jobban figyelembe kellene venni az óbajor népcsoport tulajdonságait, és hál’ istennek még vannak különböző rasszjellemzők. És Agnes azt gondolta, hogy nincs igazság.

Akkoriban vetette fel a Kastner, hogy készítene róla művészi aktfotókat, de előtte még be kell gyakorolnia egy olyan mosolyt, mint amilyen a hollywoodi sztároké. Bár a fotózásba nem ment bele Agnes, a tükör előtt megpróbálta elsajátítani a hollywoodi mosolyt, de hamarosan elkezdett grimaszolni, és annyira megrémült a saját arcától, hogy feldúltan elviharzott.

De a Kastner nem hagyta annyiban a dolgot, és még tíz napja is, amikor az Ammerseenél fürödtek, megpróbálta lefotózni. Arról mesélt neki, hogy Svédországban mindenki trikó nélkül fürdik, mert a trikó csak izgatja a fantáziát, de nem elégíti ki, és az egészségtelen. Ezen a ponton egy idegen fürdőző kapcsolódott be a beszélgetésbe, és azt mondta, hogy ő svéd, és megkérdezte Agnest, hogy nem akar-e vele családfakutatást végezni, mert hosszúkás a koponyája, szőke és kékszemű; de a Kastner erre nagyon dühös lett, és azt hazudta, hogy ő is svéd, mire az a svéd nagyon zavarba jött, és halkan megjegyezte, hogy ő ugyan csak egy svéd, de szellemi szabadfoglalkozású. –

Ez a szellemi szabadfoglalkozású svéd jutott Agnes eszébe hirtelen, mert AML így szólt: „Svédországban mindenki trikó nélkül fürdik. Hagyja magán a harisnyát! Mint ismeretes, egy harisnyás női akt erotikusabb hatást kelt. Az én hetérám harisnyát hord! Meg akarom alkotni a harisnyás hetérát, a térdharisnyás hetérát! Egy hetéra térdharisnya nélkül olyan, mint –” hirtelen megakadt, mert nem jutott eszébe egy hasonlat sem, ezen felbosszantotta magát, és gyorsan folytatta: „Olvastam tegnap egy festői novellát –” de megint megakadt, mert egyetlen novellista neve sem ugrott be neki, úgyhogy dühösen belevágott: „Tegnapelőtt borotválkoztam, és rettenetesen megvágtam magam, és ma is borotválkoztam, és ma nem vágtam meg magam! Ismeri a pszichoanalízist? Minden szimbólum, így van. Szimbólumokban gondolkodunk, csak kétértelmű gondolataink lehetnek. Például: az ágy. Ha egy ágyra gondolunk, akkor az az ágy szimbóluma. Érti? Örülök neki, hogy maga nem hivatásos modell. Gyűlölöm a sematikusat, nekem individualitás kell! Én ugyanis a végsőkig individualista vagyok, mögöttem nem áll tömeg, magam is az igaz szellemek »láthatatlan páholyához« tartozom, akik kiemelkednek a korukból, és akikről tegnap egy káprázatos feuilletont közölt a Neuesten.”

És amíg Agnes a gramofonra tette a blúzát, AML a kollektivizmust szidta.

20

 

Néha úgy fecsegett AML, mint egy igazi fecsegő. De csak azért fecsegett, mert tartott egy bizonyos gondolattól. –

Az apja asztalosmester volt, és AML soha egy csúnya szót nem hallott otthon. Úgy emlékezett a szüleire, mint becsületes, dolgos emberekre, és néha az anyjáról álmodott, aki egy kis kerek asszony volt nagy és jóságos szemekkel és zsíros hajjal. Otthon minden olyan jó volt és békés. Jól főztek, jókat ettek, és visszagondolva úgy tűnt AML-nek, hogy a szülei is hittek a Jézuskában meg Télapóban. És néha muszáj volt arra gondolnia, hogy nem kellett volna-e neki is inkább asztalosmesternek mennie, akkor neki is lehetne egy gyereke és egy kis kerek asszonya nagy és jóságos szemekkel és zsíros hajjal.

Ez a gondolat megsemmisítően hatott rá.

És hogy ne semmisítsék meg, AML minden gondolata elől elrejtőzött. Ha egyedül ült a műteremben, fennhangon beszélt magához, csak hogy ne kelljen semmire se gondolnia. Vagy a gramofont hallgatta, vagy verseket szavalt, vagy slágereket fütyült, sőt néha saját magának írt üzeneteket az „Itt hagyhat üzenetet, ha nem talál itthon” feliratú cetlire.

Úgy tett, mint a kínaiak, akik mindenhová csengettyűket akasztanak, hogy elijesszék a gonosz szellemeket. Mert a gonosz szellemek a legfinomabb zajtól is irtóznak, és csak a csöndben meresztik ránk a szemeiket.

Gyűlölte a csöndet.

Valami a lényében emlékeztetett elhunyt grazi bácsikájára, August Meinzingerre. A bácsi csipkét gyűjtött, hosszú, hegyes füle volt, és gyakran órákat elücsörgött a játszótereken.

Idős úr volt, és a gyomrában fekély kezdett nőni. Le kellett mondania kedvencéről, a knédliről, gonosz és bigott lett, sajnálkozott, hogy nem vonult kolostorba, a pokol kínzóeszközeiről olvasott, és a fejébe vette, hogy igaz cselekedeteket fog véghezvinni; mivel annyira félt a haláltól, hogy menten összecsinálta magát, ha meglátott egy kaszát. A pokol, a gyomorfekély és a knédli hiánya nem hagyták nyugodni a fantáziáját.

Egyszer, amikor AML még csak négyéves volt, August bácsi ellátogatott Münchenbe. És alkonyatkor odaosont AML kiságyához, és kékre-zöldre csipkedte, mert úgy aludt el, hogy előtte nem imádkozott. A pokol kínjait ecsetelte, és közben úgy reszketett az Utolsó Ítélettől, mint egy kivert kutya. A kis AML elkerekedett szemekkel hallgatta, aztán hirtelen elsírta magát, és imádkozni kezdett. Bár nem értette, mit hordott össze a bácsi, és még azt sem fogta volna fel, hogy bűnös ember. Akkori bűnei csupán abban álltak, hogy koszos kézzel beletapicskolt a vajba, ami jól esett neki, hogy kétségbe esett, ha megjelent a kéményseprő, az orrát túrta, és amit kibányászott, megette, gyakran becsinált, beleköpött a tejberizsbe, és a Pepperl kutyusnak megpuszilta a hátsóját. És amikor AML iskolás lett, August bácsi egy borzalmas haláltusát követően elhunyt Grazban. Tíz órán keresztül hörgött, mindenféle zavaros dolgot összezagyvált, és újra és újra azt ordította: „Hazugság! Hazugság! Nem ismerek semmiféle kis Micikét, sosem hordok magamnál cukorkát, semmiféle Micikét nem löktem a csatornába, Micike magától fulladt meg, egyedül! Egyedül! Csak a kis vádliját paskolgattam meg neki, csak a térdecskéjét! Uraim, én sohasem hordok magamnál cukorkát!” Aztán vadul csapkodott maga körül, és azt üvöltötte: „A díványon a Sátán ül! Még egy Sátán ül a díványon!” Aztán azt nyöszörögte, hogy egy villamos megy át rajta, és a kerekei akár a borotvakés. És az utolsó szavai a következők voltak: „A villamosvezetővel szigorúan tilos beszélgetni.”

És a bácsi lelke az ég felé szállt a stájerországi Graz városából, és a pénzéből egy kerékbetört mártír szent oltárát renoválták, és a megkoronázott csontvázát újraaranyozták, mivel August Meinzinger tényleg a teljes vagyonát az egyedül üdvözítő anyaszentegyház bugyraiba vetette, annyira félt a pokol bugyraitól.

Csak unokaöccsének, AML-nek hagyott örökül egy kis ezüstkeresztet, amelyet az később, 1913-ban elzálogosított, mert pénzre volt szüksége, hogy kezeltesse masszív tripperét.

És alighogy meggyógyult, kitört a világháború. Utász lett, Belgrádban megkapta a Vaskeresztet, Varsóban pedig a második tripperét.

És alighogy meggyógyult, Németország összeomlott. És mialatt az embereket, akik tovább akartak lépni, lelődözték, ő elkapta a harmadik tripperét.

És alighogy meggyógyult, Weimarban összeült a nemzetgyűlés. Ő most már uralkodott magán, és eldöntötte, hogy hivatalosan eljegyez valakit, hogy veszélytelenül élhessen nemi életet. Egy állami építőmérnök lányát akarta elvenni, nagy szerelem volt, és a lánytól elkapta a negyedik tripperét.

Ezután egyre átszellemültebb lett, és a fejébe vette, hogy elátkozták. Ha fájt a feje, megfázott, véraláfutást vagy mitesszert fedezett fel magán, köhögött, belázasodott, hasmenése vagy székrekedése volt, mindjárt valami titokzatos tripperre kezdett gyanakodni. Már alig mert nőkkel kezdeni, meggyűlölte a Szűzanyát, és buddhista lett.

A mikroszkópon keresztül a lótuszban lévő drágakövet pillantotta meg.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 19-20. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása