Őszi Róbert 1976-ban született Budapesten. Írt már novellát, könyv- és filmkritikát, melyeknek nagy részét a blogján tette közzé. Írásai megjelentek a Spanyolnáthában, az Irodalomismeretben, nyomtatásban pedig a Nyugatplusz folyóiratban, melynek állandó szerzője. Idén áprilisban megjelent első regénye, a Kétté.

kétté

Regényt, novellafüzért elsőkönyves alkotótól olvasni mindig nehéz kicsit – nem tudni, mire számíthat az ember. Sem a cím, sem a borító nem mindennapi. Egy bérházi körlépcső és ami mögötte van. Ki tudja, mit rejt, miféle titkot sejtet ez a végtelenbe szaladó lépcső. Ezt némileg enyhíti a felirat puritánsága, szinte csak közlési szinten van jelen a regénycím és az alkotó neve. Semmi harsány, semmi kirívó, csak az a mágikus, tudatébresztő lépcső, és ez a fura cím: Kétté. Az utóbbi (önmagában nem is létező) szóról nehéz eldönteni, hogy inkább a múlt időre vagy a főhősre hivatott-e reflektálni. Akik viszont nem a megszokottat keresik, hanem valami különlegesebbre vágynak, jó helyen lapozgatnak, és talán meg is kapják ezekre a kérdésekre a válaszokat.

A fülszöveg arról árulkodik, hogy van egy férfi főhősünk, aki nagyon rég járt már otthon, és most is csak sajnálatos családi ügyek szólítják haza. Ez a történet kiindulópontja, az ő hazaérkezése. A helyszín Budapest, Belváros, Király utca, gangos bérház, és ami a történet szempontjából a legfontosabb: a ház aljában lévő üzemen kívüli órásbolt, ami Tettárik Tamás nagyapjáé, Tettárik Lajosé volt. Tamás megérkezik, de nem kíván hosszabban időzni, amint lehet, menne is innen el. Aztán mégis máshogy alakul.

Adott még két fiatal lány, akik régről barátnők, az életük is közös, egy családban, egy háztartásban élnek. Úgy döntenek, hogy jelenlegi életük, de főképp a munkájuk nem kielégítő számukra, ezért, hogy újbéli terveik valóra válhassanak, felmondanak a munkahelyükön. A továbblépés persze nem ilyen egyszerű. Hármuk története meg a regény ritmusát. Tettárik Tamás állandó megfelelési kényszerben van, amire igen egyéni válaszokat ad. Néha szóban, de van úgy, hogy tettel, nem is akármilyenekkel. Megszeretni őt nem túl könnyű, mert cselekedetei és az egész jelleme hamarabb vált ki ellenszenvet a jóérzésű olvasóból.

„Mindenkinek van egy álma. Az enyém önmagam lettem.” (1.)

Őszi Róbert néha remekül, néha az olvasó számára is alig felismerhető módon él a sejtetés eszközével. Egy olyasféle játékba invitál, amelyben a túlzott odafigyelés által valamiképpen mi is a történet részesévé válunk. Ugyanakkor ez korántsem izzadtságszagú, hiszen ettől az olvasói élmény nem sérül, sőt elmélyül, teljesebbé válik, ennek a stíluselemnek pedig talán pont ez a célja. Hogy ez milyen mértékben teljesül, és hogy mennyire válik örömmé, mint inkább bosszantóvá, az az olvasóra van bízva.

Nem könnyű megfogalmaznom, hogy miről is kíván beszélni ez a történet – pont a sejtetési-szakaszok váltakozása végett –, de épp a lépésről-lépésre való megvilágosodás által válik majd teljessé az élmény. Őszi többnyire irányítottan, értelemmel kezeli és uralja regénye lényegét, de néha elvész a részletekben. Nem jól, nem a helyén kezeli a nézőpontváltásokat, de ez annak tudható be, hogy komoly hangsúlyt fektet a múlt jelenbéli fajsúlyos szerepére. Kissé történet a történetben módon gondolkozik, ahol a jelen középszerűsége, naivitása mögött felsejlik egy komorabb, félelemmel teli múlt árnyképe. A múlt – akár a vezetékekben sodródó áram – állandóan áthúz a jelenbe, ezzel is gyötörve, cselekvésre késztetve a szereplőket. Legfőképp a főhőst, akinek az életében újra és újra előkerül és kínzón előlép a múlt, a már-már elfeledett múltbéli harcok, kisebb-nagyobb máglyahalálok, amiket kamaszként végigszenvedett, és most itt a jelenben ismét végig kell járnia az egyes stációkat. Mert semmi sem maradhat büntetlen. Főleg a bűnnel fertőzött lélek nem.

„Vért Margit a lány mozgását, mimikáját figyelve azon gondolkozott, hogy egyeseknek mennyire egyszerű, nyugodt, kiszámítható élete van, míg mások egész életútjuk során saját árnyképeik ellen küzdenek szüntelen.” (186.)

Néhol rettentő bőbeszédűséggel találkozunk, néhol pedig szinte csak kipréselik a szájuk között a lélegzetnyi szavakat a fejezet szereplői. Ez vélhetően tudatos stílus, aminek eredményeként az igazi történéseket kissé blazírt, felszínesnek ható kerettörténetek fogják közre. Ez lehet az olvasó szándékos megtévesztése, vagy a figyelmet akarja fenntartani vele. Összességében jól működik, nem válik terhessé, középszerűvé tőle a történet.

A végére érve ezek a kérdések maradnak ott az emberben: hogyan és miképp hat rám a közösség ereje, uralmi ambíciója? Mi az, amit nekem ebből meg kell fogadnom, el kell sajátítanom, és mi az, amit teljességgel el kell utasítanom? Mi történik, ha gyenge vagyok, ha gyenge maradok, és különösebb ambíciók híján eltűnök a tömegben? Őszi stílusa egészen egyedinek hat: a halálos játékosság mögött megbújó, majd hirtelen elhatározással kibukó drámai feszültség is alátámasztja ezt. Az író él – semmint visszaél – ezzel az eszközzel, még ha regénye némi szerkesztetlenséget is mutat néhol. Jóval fontosabb az, amiről beszél, és az olvasóbarát mód, ahogyan ezt teszi. Stílusa gördülékeny, könnyedén, ritmusra lehet haladni a regénnyel. A Kétté egy olyan történet, ami nem jön csak úgy szembe az utcán, vagy ha igen, az szemmel nem látható, nem érzékelhető, csak valami furcsa görcs keletkezik az emberben gyomortájékon, kellemetlen fájdalom, ami valahol mégsem emésztő, hanem értő.

 

A FÉLONLINE.HU ÉTRÉKELÉSE: 8/10

Őszi Róbert, Kétté, Tothál Könyvkiadó, Budapest, 2014.