IV

Miféle neszekre fülelsz, szépségem
mikor bársonyos léptekkel
óvakodsz be a házba mely nem várt rád
s mint betöltetlen űr terül
míg kert virul körül

minden ajtó mögött
egész világ susog
árnyaknak szánt történet ez
melyben szobáról szobára
közlekedünk öleléstől ölelésig
némi testhőt kicsikarni
ebből sosem elég mindig kevés
úgy illan el mint szájunkból
nyári refrén

ismered-e a mondást
miszerint minden embernek három füle van
szíve a harmadik

ez itt a gyerekkor füle
mindent észlel a régi házban
egy másik élet dalait nevetését
mint csillagfény amely
pedzi az éjszakát

hallasz mindent betokozódott
szagoknak támasztod homlokod
ujjad a falak színét tapogatja
fák és folyó moraját
melyen az asztal körül osztoztunk
mint szegények kenyerén
apa széke üres volt

megsejted a hazatérés sikolyait
a néma örömöt
melyet felmorzsolt a kert pusztulása

moraj és hazatérés leánya magadra ismersz
végre

hallod a zárt ajtó mögül
saját eltűnt lépteidet
közeledni feléd

mellkasodhoz szorítod
az árnyakat

V

Nincs igazság, mondod
meghalunk vége a dalnak
s mindaz amit szeretünk
egy szép napon szemet huny szeretetünk felett
éppoly hanyagul ahogy az árnyék
libben alá egy ágról

jó révbe sehol sem érhet
a hajózó élet
bármilyen őszinte legyen is
összes ölelésünk

szájunk csücskében
suttogássá fonnyad a harag
a csók pedig egy vers
elszáradt lapján landol

hát ez voltál kedvesem
még az árulás előtt
tolvajost játszottál a viharral
a gesztenyék hajzuhataga alatt
majd ártatlan szemmel szunnyadót
égszakadás idején

most légy hát asszony tekinteteddel
döfd át az éjjelt
légy bátor magabiztos
mint ki ismeretlen halállal néz farkasszemet
szívedben
csokornyi simogatás

szaporázd könnyeidet
az emlékek növényi nedveit
akaszkodj bele a gyermek szaladásába
könnyed hajába
madárröptű lépteibe
erdőket földre terítő
szuszogásába

szeress szeress még
a napok borotvaélén
és tégy le minden földi jót
abba a pillanatba mikor mosolyod
fölé hajtom homlokom

VI

Semmiféle eskü nem fojthatja el a sírást
sem az utcán visszhangzó zokogást
mikor a tegnap a halál mellé heveredve kihuny
szemhéja ráborul az égre
mely egykor minket megszületni látott

szilárdan állva sírunk akkor
nem holmi fájdalmak köntösét
borítjuk vonásainkra
az éj akarja így
könnyeink világosságát
ahogyan ő akarta hajdan
hogy melleden megszelídült
kéz remegjen

a levegő szürkére vált s csakis úgy szenvedhetünk
ha a közeli
s mégis elfeledett forrást
felleljük önmagunkban

ujjaink közül kicsúszik odakinn a fény
az esti sárba toccsan
a szél elrugaszkodik a langyos tetőkről
és a csendes sötétbe olvad

türelmetlen és hiábavaló várakozás
mint áttetszővé ritkult
lombozat

gyerünk onnan belülről hol a szív
moraja ki-kihagy
onnan kell elcsípni a békét
melytől könnyek szöknek szemünkbe
fájdalom-béke

a vér lüktetésében
fészkelő élet teljesen
hasztalan zokog
a mozdulatok kavalkádja közepette

ott hol te is mosolyogsz
arcod már nem önmaga képe
mégis megúsztad

Lackfi János fordítása

simeon

A vers első fele itt olvasható