Múlt éjjel teherautóra pakoltuk a ház előtti tűzfal még megmaradt darabjait, hárman, egyikünk a másikunk, nagytotálban lassan bőrbe haló idegvégződéseknek tűnhettünk messziről, de ez nem is számít igazán, csak úgy megemlítettem, nehogy elfelejtsük azt az „űr hidege” dolgot, hallottuk, ahogy becsukódtak a bukóra hagyott ablakok, zsanér, facsend, semmi kiszűrődés, a város módszeresen elszigetelte magát tőlünk, nem is lehetett másképp, én is undorodtam néha magunktól, ahogy rakosgattuk egymásra a porladó téglakockákat a fagyba repedt szürke utcákon, ahogy vörösen villogtak szakállunk felett az alkohol gőzétől cserepes szemeink, köpnöm kellett, összedzsuváztam vele egy téglát, bazmeg, krákogta egyikünk, egyikünk a másikunk, ez volt a homlokunkra írva, meg voltunk billogozva egymással, meg a porral, tudtuk ezt, tudtuk, hogy hazaérve sokszor csak bezuhantam az ágyba, de hogy nem is volt ágyam meg hazaérvem, sokszor csak bezuhantam tehát magamba, de nem törekszem hitelességre, azt ne várja tőlem senki, hogy majd itt és most múlt időben, hogy valahova valamit, hogy kulcs legyek a bárhova, pláne, én nem kulcsolok senkibe semmit, pakolom azt a rakást harmadmagammal, nem vallom be, nincs rá okom, miért is mondanám, hogy egyedül pakolászom azt a rakást, nincs aki segíthetne, a többi meg fikció, a mindek nem vannak létezve már, és talán egy szavam sem igaz, csak a gyűrött fekete-fehérben lehetünk biztosak, ami fotó lehetett valaha vagy újságcikk és a zsebemben őrződik meg-megszakadozva egy ideje, de nem törekszem hitelességre, hiába is mondanám azt, hogy én és a másik kettőm egyaránt én vagyok azóta, hiába, hogy volt máshogy is azelőtt, hogy egymásba reteszelődtek a tudatok egyszer, hogy a felismerés után csúsztam le, azt mondták, tényleg volt régen is, még a régen előtt is, akkor még az emlékezet sem volt szimbolikus bennem, csak az ebéd, amit anya csomagolt aluba, meg az anya, aki csomagolta, tél volt, mint mindig, amikor olyat kell mesélni, csak akkor csúsztam le a dombon, miután a többi srác már kifáradt és hazament, mert az overálom szakadt volt és piros és rövid, a szánkóm pedig régi és lötyögős, tehát csak akkor mentem a dombnak, olyankor leültem középre, az idősebbik legelöl, hátul meg az öcsénk, szóval tartottuk magunk a személyközi időhöz, itt szabályok vannak kérem, akkor még akkor még volt, úgyhogy csúsztam a kijárt sínpáron a testvéreimmel, így gyorsabban tudtam haladni, szerettem ezt a tudatot, ezt a nagyobb tömeget, ezt a hófényre gyorsulást, hogy már senki és semmi, hogy az egész placc üres, így kicsit többnek éreztem a magam saját, megmaradt tartalmát, megvolt a viszonyítási alap, amihez képest van, ami van, és elválhatnak az egybefordult közegek, amik összereteszelődtek az akkor még tavaly nyáron anyában és a testvéreimben, de bennem nem, mert én beteg voltam aznap, lázas, harmincnyolchét, és nem utaztam velük, amikor az iskolából hazajövet frontálisan ütköztek a szembesávval, ezt mondta a rendőr: frontálisan a szembesávval, meg hogy ez az én szerencsém, hogy beteg voltam, különben én is velük haltam volna.