A Szépség és a Szörnyeteg egy rendkívül bonyolult mese. Ha belegondolunk, alapvetően a patriarchális asszonyszerzési szokás önigazoló allegóriája: a lúzer apuka eladja jó pénzért a lányát a szőrös macsónak. A lány eleinte bosszús, mert hát akadna más kérő is, de aztán rájön, milyen klassz is bundás Dolph Lundgrennel lenni.

Természetesen ebben a formában ez a sztori mára nem felel meg a közízlésnek, ezért az értelmes újrainterpretálók inkább egyfajta négy fal között játszódó kapcsolati drámaként adják elő a mesét, ahol az elvarázsolt kastély csak plusz adalék a melodramatikus feszültség enyhítésére. Megnézhetjük akár még a Disney-verziót is ebből a szempontból: a hangsúly abszolút Belle és a Szörny büszkeség és balítéletes akaratpárbaján van, az éneklő gyertyatartó és társai csak a humor biztosítására vannak jelen. Amint a felújított verzióba – csak úgy George Lucasosan – beleraktak egy plusz dalt a mellékszereplőknek, a rajzfilm veszített színvonalából.

Összességében tehát azt kell mondjuk, hogy a történet elmondásához egy nagyon érzékeny, jó arányérzékkel bíró mesélőre van szükség, és sajnos Christophe Gans nem az. Akárcsak legutóbbi francia mesevilágból táplálkozó filmjében, a Farkasok szövetségében, itt sem volt képes a lényegre, az érdekesre koncentrálni. Míg ott a gévaudani emberevő farkasok legendáját dobta fel nindzsaindiánokkal és vatikáni kémszajhákkal, itt ezt az alapvetően négyszereplős (Szépség, Szörnyeteg, Apa, Városi Ficsúr) mesét hígította fel innen-onnan összeszedett, tökéletesen fölösleges elemekkel.

A_Szepseg_esa_Szornyeteg_1

Új eredettörténetet ad a Szörnynek. Emlékszünk arra, hogy a Disney-mese például két perc alatt, festett üvegablakokon keresztül elmeséli a teljes backstoryt? Christophe Gans jobb ennél! Ő a másfél órás filmből húsz percet szentel arra, hogy előadja az ő verzióját, amelyet gyakorlatilag A hattyúk tavából nyúlt, a hattyút szarvassal pótolva: a herceg egész életében egy szarvasünőt kerget, hiába kéri őt a menyasszonya/felesége/szeretője/bonyolult Facebook-kapcsolata, hogy ne tegye, ő mégis lelövi. Erre hopsz, kiderül, hogy a nő volt a szarvas, aki az erdő istenének lánya, és aki erre nagyon dühös lesz. Bosszúból pedig az 1946-os Jean Cocteau-film gyenge motion capture-másolatává változtatja mániákus vadászunkat.

Belle ezt a Szarvasasszony szelleme által küldött álomvíziókból tudja meg, és valószínűleg így szeret bele a Szörnybe, tekintve, hogy ezen kívül van vagy hárompercnyi közös jelenetük. Kicsit nehéz ennyiből elhinni, hogy Belle vonzalma a macskafejű iránt nem csak valami beteges furry-dolog vagy egy nagyon gyorsan bekövetkező Stockholm-szindróma.

De sebaj, ehelyett kapunk sokkal érdekesebb jeleneteket: például megtudhatjuk, hogy Belle két bátyjának hatalmas kártyatartozása van, amit a Perducas nevű kisstílű gengszter a Szörnyön kíván behajtani. Ez a túlbonyolított mellékszál teszi ki a film jelentős részét (megkérdőjelezve ezzel azt, hogy valóban ez-e a mellékszál, és nem a címszereplők kapcsolata), és helyettesíti a jól bevált városban maradt udvarló történetét (a Cocteau-verzióban Jean Marais emlékezetes alakítása).

A_Szepseg_esa_Szornyeteg_2

Nagy ívű színészi játékokról sem beszélhetünk: Vincent Casselt borzalmasan félrecastingolták azzal, hogy a Szörny mellett neki kellett eljátszania az ifjú herceget is. Egyrészt egy húszassal öregebb a Szépséget alakító Léa Seydouxnál, másrészt valódi arca sokkal rémisztőbb, mint a szörny cicapofija. Seydoux a maga részéről pedig meg van elégedve azzal, hogy nagyapja, a producer Jérôme Seydoux elintézte neki, hogy egy filmen keresztül szebbnél szebb ruhákban pózolhat, és nem is kíván ehhez semmi érdemit hozzátenni.

Egyedül annyi pozitívumot lehet hozzáfűzni a filmhez, hogy a kastély élőszobrainak CGI-ja egy francia filmhez képest meglepően jó, és a gyerekközönség kielégítésére berakott koboldmanó-kutyák (kutymákok) egész cukik. De talán majd a Disney-féle Demóna jobb esti mese lesz.