17

 

Ilyen volt Afra Krumbier sógora.

Afra sohasem kedvelte őt igazán, mivel a nővére attól kezdve, hogy hozzáment, lekezelően kezdett vele bánni, mert Afrát csak egy irodista jegyezte el fiatalkorában, aki ráadásul el is hagyta, mivelhogy sikkasztott és olajra lépett.

És amióta Afra úgyszólván a néni antikváriumában élt, jószerivel meg is feledkezett a sógoráról, annyira egymásra koncentráltak a nénivel. Ez a koncentráció olyan erős volt, hogy néha már maguk sem tudták, valójában melyikük unokahúga Agnes.

Afra tehát ma is kifaggatta a nénit, hogy melyik festőművész választotta modelljéül Agnest, valami híresség vagy egy senki, fiatal vagy már idősebb, házas, özvegy, elvált vagy csak úgy együtt él valakivel, ahogyan ez a festőművészeknél általában lenni szokott.

A néni erre kifejtette, hogy nem ismeri személyesen a festőművészt, bár nem messze lakik innen, és csak jót hallani róla, bár csak annyit hallott, hogy Achnernek hívják, és a festőművészekben igazán nem lehet megbízni, és már az Agnesnek is a lelkére kötötte, hogy eszébe ne jusson mesterséges fénynél modellt állni neki. Mesterséges fénynél ugyanis egyetlen festőművész sem tud festeni, és erre még modellt állni; ez disznóság. Több modellt is ismer, akik mesterséges fénynél estek teherbe, és ilyenkor a művészek mindent tagadni szoktak, különösen a festőművészek.

És a Krumbier erre azt válaszolta, hogy ez mind igaz, de azért vannak korrekt festőművészek is. Ismer egy nőt, aki már hatvan éves lehet, és még mindig a festőművészével él együtt. Az ugyan csak harmincöt éves, és még életében nem adott el egy képet sem, de neki aztán édes mindegy, mivel az élettársának van pénze.

A néni éppen azt akarta elmagyarázni, hogy a festőművészek az élettársi kapcsolatot „szabad szerelemnek” hívják, mert az a polgári házassággal szemben nem a pénzen alapul – amikor egy vevő lépett be az antikváriumba: Joseph Heinzmann tiszteletes úr, a hitoktató.

A tiszteletes úr nagyon szigorú erkölcsű és piszkos fantáziájú férfi volt. Nemhiába vonta kétségbe a kereszténység kétezer éven át a nemi ösztön érvényességét.

Ez a jámbor hitoktató megtiltotta egyszer egy nyolcéves kislánynak, hogy fedetlen felkarral üljön az iskolapadban, az ugyanis rontja az erkölcsöket. Ám a következő vasárnap a kislány apja, egy finommechanikai műszerész a Schellingstraßéról, közölte vele a sekrestyében, hogy ha ilyen disznó, akkor inkább ne nézzen oda, és még azt is hozzátette, hogy egy rendkívül szerencsés véletlen folytán a tudomására jutott, hogy a tiszteletes előszeretettel látogat egy finom antikváriumot a Schellingstraßén, hogy ott a meztelen nők fotográfiáiban gyönyörködjön. Mire a tiszteletes úr közölte, hogy ez aljas rágalom; jóllehet valóban gyakran látogatja azt az antikváriumot a Schellingstraßén, de csakis azért, hogy szentképeket vásároljon, amelyek ott nagyon kedvező áron kaphatók, és amelyeket aztán kioszt a kedvenc tanítványai között. És álszent módon mosolygott, és megjegyezte, hogy a műszerész úr csak ne rágalmazzon, mert az nem a bocsánatos bűnök közül való. De a műszerész erre azt mondta, hogy szarik az összes bocsánatos és halálos bűnre, és megismételte, hogy az a bizonyos antikvárium a tiszteletes erkölcseit is könnyen megronthatja, amennyiben még egyszer fel meri magát izgatni a nyolc éves kislánya fedetlen felkarján. „Nos, nos, nos” – válaszolta a tiszteletes sértődötten, ugyanis minden mondatot „nos”-sal szokott kezdeni, csak most nem jutott eszébe egyetlen mondat sem, mivel a műszerésznek igaza volt, úgyhogy a tiszteletes dühösen faképnél hagyta –

Mióta ez a beszélgetés lezajlott, a szentéletű ember csak ritkán mutatkozott a néninél, mert nemcsak ravasz, hanem gyáva is volt. A néni már három hete a színét sem látta, és most, amint belépett az üzletbe, mindjárt hazudozni kezdett.

„Nos, már többször intettem magát, jóasszony, hogy ne tegye ki a kirakatba ezeket az obszcén pucérkodásokat, mint például ez a Tükör előtt vagy az a szégyentelen Nő párducbőrön. Miféle magvakat plántálnak el a serdülő ifjúság lelkébe ezek a szégyenképek?”

„De hát ezek nem szégyenképek, ezek csak fotográfiák” – mérgelődött a néni. „Nem a serdülő ifjúság, hanem az ifjú festőművészek vásárolják, ugyanis az alkotáshoz van rá szükségük.”

A tiszteletes a könyvespolchoz lépett, és átfutotta a poros kacatokat, a néni pedig magában morgott: „Nos, ismerem én már a te eretnektanaidat, te vén bűnös, te szennyes lelkű!”

„Nos, jóasszony, a művészet az Úrtól ered, de manapság a sátán fotografál. Nos, talán nézzük meg, hogy jött-e valami újdonság, nemde? Nos, megvan még az a könyvecske a gnosztikus eretnektanokról? Nos, hiszen tudja, hogy mennyire érdekelnek az eretnektanok.”

A néni ugyanis utálta a tiszteletest, mivel ő is azok közé a vevők közé tartozott, akik hétről hétre ezer és ezer nőt néznek végig párducbőrön, tükör előtt, és aztán egyet sem vesznek meg, csak köszönik szépen, és közlik: „Tudja, sajnos ez nem az, amire az alkotáshoz szükségem van. Egy magas, karcsú szőkére volna szükségem, de ez itt mind fekete, barna, túl szőke, azonkívül vagy túl magas, vagy túl alacsony, túl kövér, túl sovány vagy túl drága. Egy szegény, ifjú festőművész nem engedhet meg magának ilyesmit.”

És mialatt a Krumbier a jezsuiták mexikói, bolíviai és perui rémtetteit ecsetelte halkan a néninek, a tiszteletes könyvcímeket silabizált: „Fejezetek a szicíliai nők szerelmi életéből – A barnák kegyetlenek? – Egy céda vallomásai – Két céda vallomásai – Három céda vallomásai – Szabaduljon meg zavaró szeplőitől! – A rendíthetetlen szűz – Vannak sémita szajhák? – Szadizmus, mazochizmus és hipnózis – Kincses kalendárium – Osztrák–Magyar szövetségesünkről – A vetélés és a Talmud – Milyen vagy, Nő? – Quo vadis, Nő? – A Nő Szfinx – Ki vagy, Nő? – Kik vagytok, Nők?

És a tiszteletes úgy szuszogott, mint egy vén disznó, és kábultan lapozgatott az Erény vagy bűn? című kötetben, mígnem a következő passzusnál megakadt a tekintete: „A coitus interruptus tengeri úton jutott el a görögöktől a zsidókhoz.” Megdöbbenve az antik szállítmányozás ilyen illetlen kutatási területén, óvatosan egy Léda-ábrázoláshoz lapozott, izzadt, mint egy medve, és eltöprengve nézett maga elé.

Két nő feküdt előtte egy-egy párducbőrön. „Apropó, hogy van a kedves unokahúga?” – fordult a nénihez. „Nos, igazán csinos gyermek, és remélhetőleg sohasem fogja párducbőrön fotóztatni magát; a világ erkölcstelen, jóasszony, és éppen most olvastam a Kincses Kalendáriumban, hogy Agnes napja január 21-én van. Nos, Szent Ágnes története rendkívül tanulságos, a jelképe a bárány. Nos, Szent Ágnes egy szép római keresztény leány volt, és mivel visszautasította, hogy egy előkelő pogány fiatalemberhez adják nőül, egy nyilvánosházba vitték, ám még ott, a pamlagon is glória jelent meg fölötte, és érintetlen maradt. Nos, amikor a vőlegénye végül erőszakot akart elkövetni rajta, megvakult, de Ágnes közbenjárása folytán visszanyerte a látását. Nos, mégis tűzhalálra ítélték, de mivel a lángok nem tettek benne kárt, lefejezték. Nos, mindig ezt a megvakulást juttatja az eszembe, ha ezt a sok szemérmetlenséget meglátom ezeken a párducbőrökön. Nos, különben mennem kell. Nos, Isten óvja hát, kedves asszonyom – a világ elvadult, de Isten malmai lassan őrölnek.”

És kiment.

A néni pedig így szólt: „Nos, ez egy igazi álnok kígyó. Minden egyes alkalommal, mielőtt elmegy, ilyen hülyeségeket beszél össze, nehogy még feltűnjön, hogy már megint semmit sem vásárolt.”

És a Krumbier erre azt mondta, hogy annakidején az ő védőszentje, a szent Afra is Vénusz papnője volt Ciprus szigetén, de egy nap ellátogatott oda Szent Nárcisz püspök, és megkeresztelte Szent Afrát meg az édesanyját az összes szolgálójukkal együtt, és Afra szent teste most a Szent Ulrich templomban nyugszik Augsburgban.

A néni csak annyit morgott válaszul, hogy igazán érdekes, hogy mennyi szent származik nyilvánosházból.

De a Krumbier erre azt mondta, hogy az örömlányokat sem lehet csak úgy minden további nélkül kárhoztatni. Volt egy ismerőse, akinél csak szajhák laktak, de azok aztán kínosan ügyeltek arra, hogy időben befizessék a lakbért, és a bútorra is vigyáztak, tisztán és rendben tartották. A szobájukat is igazán bájosan rendezték be, és soha egy csúnya szó nem hagyta el a szájukat. –

 

18

 

Míg ez a felkent kéjenc Szent Ágnesről beszélt, Agnes Pollinger a Schellingstraße 104. ötödik emeletére lépett, és megállt Arthur Maria Lachner műterme előtt. „Akadémikus festőművész” – olvasta a szép név alatt a táblán.

Alatta pedig egy cetli lógott a következő felirattal: „Itt hagyhat üzenetet, ha nem talál itthon.” – és ez volt rajta olvasható: „Kettőkor a Stefaniban vagyunk. Sakk-matt. – Jönni fog, hatkor én is megjelenek. Kastner. – Tegnap este ott voltam, hülye. Számíts rám. Rembrandt. – Mi van az Edgar Allan Poe-m 3. kötetével? Te biztosan tudod. – Közlöm veled, hogy ez nem fog menni. Elly – Szerda délután ötkorjövök. Üdv, Priegler.” És ezeket az üzeneteket a cetli szélén különböző szavak vették körül, akár egy girland. Nagyrészt szitokszavak, mint például: „alávaló, majom, szemét, idióta, segg, barom, strici, állat” stb.

A cetli mellett egy vékony zsinórt vett észre Agnes, amelyre eredetileg egy ceruzát erősíthettek, de a ceruzát már megint ellopták, és a zsinór csak úgy lógott ott mogorván, magányosan és megalázottan, céltalanul és értelmetlenül. Elveszítette létezésének jogalapját, és egyetlen reménye egy új ceruza volt. Nem tudhatta, hogy gazdája, a Lachner, már eldöntötte, hogy nem akaszt ki több ceruzát az ajtóra. A zsinór ismerte a tolvajt, azt is tudta, hogy Kastnernek hívják, és egyfolytában arról fecsegett, hogy a feljelentését egy hivatal sem veszi jegyzőkönyvbe. –

Agnes csengetni akart, de ott is lógott egy cetli: „A csengő tönkrement, kérem, nagyon erősen kopogjon az ajtón. AML”

És Agnes kitalálta, hogy ez a három betű az Arthur Maria Lachner rövidítése, és nagyon erősen kopogott az ajtón.

Hallotta, hogy valaki gyorsan és ruganyos léptekkel végigjön egy hosszú folyosón, és meg volt róla győződve, hogy ez a hosszú folyosó töksötét, pedig még sohasem látta.

Egy pulóveres, vitorlás cipős férfi nyitott ajtót: „Á, maga valószínűleg a modell? Éppen jókor jött, engem AML-nek hívnak, magát pedig Pollingernek, ugye? Engedje meg, hogy előremenjek, a folyosó ugyanis sajnos töksötét. Kérem, jöjjön utánam.”

És Agnes büszkén állapította meg, hogy a folyosó töksötét. –

Ezzel szemben a műterem nagy és világos volt, a magas ablaküvegen keresztül besütött a nap, és Agnes arra gondolt, hogy itt a legkeményebb télen is biztosan finom meleg van; csak télen is úgy sütne a nap, mint nyáron. Akkor aztán a hó is eshetne nyugodtan.

Balra a falnál egy kis öntöttvas tűzhely állt. Rajta sörösüvegek, teáscsészék, egy tányér, két elhajlított kanál, egy kitisztítatlan borotva és Vincent van Gogh levelei vászonkötésben. A spanyolfal mögött, a vetetlen ágyon egy gramofon hevert, és jobbra a háttérben egy Buddha trónolt egy dobozon, amelyre titokzatos motívumokat festettek. A falakon el Greco- és Bayros-reprodukciók lógtak, valamint három eredeti, fantasztikus indiai istennőket ábrázoló portré AML-től. A festőállvány egy kis pódium előtt állt, amelyen egy régi, leharcolt dívány szomorkodott. Olajfesték-, savanyú káposzta- és angol cigarettaszagot árasztott.

És AML így szólt:

„Magát Agnesnek hívják, ugye? Egyszer jóban voltam egy Agnesszel, elragadó meséket írt, olyan finom, érzékeny színvilággal, tudja. A csehszlovákiai nagykövetünk felesége volt. Ismerte? Nem? Nagy kár, nem is tudja, mit veszített! A férjével is jóban vagyok, készítettem róla egy portét, és a kép most a Nemzeti Galériában látható Berlinben. Volt már Berlinben? Nem? Nagy kár, nem is tudja, mit veszített! Amikor legutóbb Berlinben jártam, az Unter den Lindenen összefutottam a barátommal, a csehszlovákiai nagykövettel. De Csehszlovákiában csak járt már? Nem? Én sem. Nagy kár, nem is tudja, mit veszített!”

És aztán Prágáról mesélt, hogy milyen régi város, és csak úgy mellékesen megemlítette a Gólemet. Aztán megjegyezte, hogy alighanem azért kezdett el a csehszlovákiai zsidókról beszélni, mert a nagyanyja argentin volt, egy szenvedélyes portugál nő, akit tüzes, fekete szemei miatt egykor Brémában sajnos zsidónak néztek – és itt türelmetlenül félbeszakította magát; elvégre nem a dél-amerikai pampákról akar itt fecsegni, hanem saját magáról, a küldetéséről és a munkamódszeréről. A Kastner már bizonyára elmondta, hogy egy düsseldorfi főigazgató megbízásából kell őt ópiumszívó hetéraként lefestenie.

Így nevezett ki AML egy kempteni marhakereskedőt düsseldorfi főigazgatóvá, és Agnes meghökkent: neki azt monda a Kastner, hogy a Hesseni Köztársaság megbízásából fogják ópiumszívó hetéraként lefesteni.

AML erre elmosolyodott, és azt hazudta, hogy a Kastner tévedett, mivel a Hesseni Köztársaság megbízásából egy Madonnát kell festenie. Csakhogy ahhoz egy „demi-vierge” modellre lesz szüksége, akinek tiszta ajkai körül egy vonás magasabb tudásról árulkodik. Tisztában van vele, hogy nem megfelelő viszony fűzi a Szűzanyához, mondta, és Agnest a dobozon ülő Buddhához vezette.

Ez egy házi oltár, magyarázta a lánynak. Az ő istenét nem feszítették keresztre, hanem mindig csak a köldökét nézte, és ez a megváltó Buddhának nevezte magát. Ő ugyanis buddhista. Ő is rendszeresen imádkozik, az előírt időben elvégzi az előírásoknak megfelelő imádságokat és rítusokat, és ha hallgathatna a megérzésére, akkor a Szűzanyát hat karral, tizenkét lábbal, tizennyolc mellel és három fejjel festené le. De az egészben az a legérdekesebb, hogy a buddhista aszkézis ellenére az ópiumszívó hetérákhoz is van érzéke, ebben mutatkozik meg a kettős természete, az arca sem szimmetrikus. És megmutatta neki az önarcképét. Úgy nézett ki, mintha egy jókora pofont kapott volna balról.

„Az arc bal felének rendkívüli formája az introvertáltság jele” – közölte. „Minden nagy ember introvertált volt. Még Oscar Wilde is.” Újabban ugyanis homoszexuális jellegű felizgulásokon kapta magát AML. Rendes hipochonderként az ösztönéletét is figyelte.

És Agnes Buddha köldökét nézte, és arra gondolt, hogy ez közönséges háj, és ha a buddhista eddig még nem hülyült meg, akkor hamarosan meg fog, mert olyan intelligens.

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 17-18. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása