Nyerges Gábor Ádám első regénye műfaji önmeghatározása szerint „színfónia”. Egyébként pedig emlékelbeszélés a címszereplő életéből vett eseményekből – megtörténtekből és elképzeltekből Sziránó életének jelentős része ugyanis a fejében zajlik. A feje és a hozzá tartozó Sziránó pedig leginkább különböző tanintézményekben tartózkodik, így az emlékek keresőszava is az iskola lesz. Eleinte persze az óvoda, ahol Sziránó élet és halál kérdésein töpreng a csendespihenőben. Majd az általános iskola, gimnázium, egyetem következik – nem feltétlenül ebben a sorrendben.

szirano_cimlap

Kronológiáról ugyanis szó sincs. Sorban elmondani a történéseket nem lenne eléggé posztmodern. Márpedig ez a könyvecske nagyon is az; alkalmas lenne akár arra, hogy a közoktatásban ezen keresztül tanítsák a posztmodern iskolát. Humoros, olvasmányos, kortárs iskolás sztorik laza, de annál tudatosabban összekapcsolt füzére, amelyen mint egy valamirevaló állatorvosi lovon mutatkoznak a nyelvi játék, a saját megírtságra vonatkozó megjegyzések és az intertextuális utalások tünetei. Ráadásul utóbbiak meghatározóan a közoktatás kánonjából származnak (némi Kispál és a Borzzal kiegészítve), így aktuálisak és könnyen hozzáférhetők.

Ezért szerencsés választás az iskola. Jó helyszín és igazi színpad. A színházra való utalások feltűnően gyakoriak a szövegben: „hibátlan színpadi dramaturgiával” (21); „minden előzetes haditerv és forgatókönyv ellenére” (22.); „szerette a teátrális jeleneteket” (44.); „Döbbent csend, mint a prömieren, zárómondat után, kitörő taps előtt.” (47.); „tanóránként nagyjából tíz és tizenöt közötti számú alkalommal esett ki a szerepéből” (51); „mintha valami gondosan megrendezett előadás statisztái lennének mind” (194.).

Sziránó nemcsak született regényhős, hanem egyben író, színész és olykor rendező is. A világ az ő szemében jelenetek egymásutánja és karakterek sokasága, akik többnyire szerepük keretein belül maradnak, így viselkedésük kis hozzáértéssel kiszámítható. Ez a felismerés teszi lehetővé a fiú számára, hogy az iskolán belüli hatalmi harcokban biztosítsa saját pozícióját, sőt olykor irányítóvá váljon. Szó sincs ártatlan gyermekkorról; a kisiskolások bonyolult viszonyrendszere, egymás elleni szövetségei, a tanárok manipulálása és az óraközi szünetekben folytatott üzleti tevékenység felidézi és egyben megelőlegezi a felnőttek világát.

Bocs, Sziránó. de ezt most meg kell néznem, mondta Áron, és felöltötte azt az arcát, amit élete egy bizonyos szakaszában később is gyakorta volt hivatott hordani, igaz, annyi különbséggel, hogy a kitérő mondat időközben arra módosult, hogy: Sajnálom, asszonyom, a hitelkérelmét nem áll módunkban elfogadni.” (21.)

Sziránó tudatosan formálja meg saját felvállalt szerepét is. Csak ezt a többiek nem feltétlenül veszik észre. Tanulságos példa erre, hogy Sziránót valójában senki sem szólította ezen az általa kitalált becenéven. Továbbá hiába ment elébe a gúnyolódásoknak azzal, hogy magát igyekezett nevetségessé tenni, társai nem találtak rajta semmi csúfolnivalót, így nem is értették, miért viccelődik folyton önmagán.

A főhős komoly öniróniával viszonyul magához és folyamatosan reflektál gondolataira, ahogy az elbeszélő is gyakran tesz megjegyzéseket saját írói tevékenységével kapcsolatban:

„mi a csodának kellett ide ez az amúgy teljesen szövegidegen fejtegetés” (58.)

Narrátor és hősének viszonya is bonyolult, amolyan Esti Kornél-os, ahogy ez az utolsó fejezetből (Sziránó és a színfónikus) kiderül. De hogy ez most akkor kinek is a története? Mikor a bonyolult okfejtésből azt hámoznánk ki, magáé a szerzőé, hogy Nyerges Gábor Ádám az utolsó oldalakon körmönfont módon mégiscsak leleplezi magát mint Sziránót, kézhez kapjuk az utolsó utáni oldalakat.

Jelen sorok rossz idegzetű írója, félve, hogy mire hazaér, elveszíti a könyv végébe utólagosan, rögzítés nélkül belehelyezett lapot, ezzel a Helyreigazítás című szöveggel kezdte az olvasást. A függelék állítólagos szerzője Lónyai-Molnár Réka, „lelkiismeretes irodalom-barát”, aki magát mint Nyerges Gábor Ádám egykori általános iskolai osztálytársát tünteti fel, és a mű hitelességét kéri számon. Egy hús-vér (bár a történet hősei közül mellőzött) személy feltűnése megerősíthetné az életrajzi olvasatot, ugyanakkor a kiadónak címzett levél épp azt állítja, hogy a műben leírtaknak a fele nem is igaz. Mi pedig érezzük, hogy Lónyai-Molnár Rékának a fele sem. Ez a szánalmas alak csak egy kitalált, a regénybe utólag és erőszakosan magát beleírni igyekvő Sárbogárdi Jolán-imitátor, akit látva (olvasva) egy életre megjegyezhetjük, milyen nevetséges dolog a szerzőt azonosítani az elbeszélővel vagy a hősével. Esetleg mindkettővel.

A képzeletbeli iskolatárs által felemlegetett kifogások (valótlanság, alpári szavak, szexuális utalások) a paródia révén önmagukat semmisítik meg. Marad azonban más hiba: az agyonbonyolított mondatok, melyek megakasztják az egyébként könnyed, gördülékeny nyelvezetet. Hiába sejtjük, hogy a szerző valami különösen nagy szellemességet rejtett el a rafinált szövevényben, mire újraolvassuk a kérdéses szakaszt, és felskicceljük a többszörösen összetett mondat ágrajzát, elszáll a pillanat, hogy nevessünk. Akadnak továbbá túlírt, erőltetett részek, a technikaóra (A reneszánsz gazember) például kissé vontatottra sikerült. A fülszöveg szerint kisregényt tartunk a kezünkben. Holott nem is olyan kicsi. Több húzással, tömörítéssel még ütősebb és valódi kisregény lehetett volna.

Mindezek ellenére a szerzőnek Lónyai-Molnár Rékához csatlakozva „bármilyen egyéb művészi tevékenységéhez” sok sikert kívánunk.

A FÉLONLINE.HU ÉRTÉKELÉSE: 6/10

Nyerges Gábor Ádám, Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.