Szívtelen karcolat

– Csak a májból kérek, a szív nem kell! – mondtam határozottan, és félrenéztem, mert ez az egész belsőség dolog mégis olyan visszatetsző.

– Olyan nincs, szív nélkül nem lehet – válaszolta, és elkezdte pakolni a májat-szívet a nejlonba, anélkül, hogy levette volna rólam a búzavirág pillantását. Látszott rajta, hogy mély érzésű, becsületes fajta.

– Hát pedig nekem nem kell a szíve.

Szemeit szomorúan lesütötte, és kitépte a szívét. Lassan szakadt el az ín, nem adta könnyen magát. Visszadobta a fém edénybe, a többi közé, újabb májat-szívet vágott oda a szatyorba, a kihígult vér finom fátyolként permetezte az arcát. Megint kitépte. Összeszorította a száját, miközben dolgozott. Megsajnáltam. Olyan jóravaló gyereknek tűnt. Nem akartam ezt vele, nekem egyszerűen csak nem kell a szív, az nincsen benne a receptben.

– Fél kiló lett. Jó lesz?

– Nem, az nagyon sok nekem. Harminc dekát kértem csak. Vegyen vissza belőle.

Két-három fölöslegesen szívtelenített májat visszadobott a dobozba, fröcsögött a húslé. Dühösen nézett rám, miközben duplán becsomagolta a májaimat. Amíg a joghurtok felé vonszoltam magam, éreztem a hátamban a búzakék szúrást, ott, valahol a szívem tájékán.

 

Messzi innét

Dús, fekete haját hátrafogta kicsi, madárszerű koponyáján. Szerette a tarka kiegészítőket. Szinte mindig viselt valamilyen hajráfot vagy pántot. Szerette, ahogy a gumi húzza egy kicsit a haját, összetartja, összerendezi a fejében a dolgokat. Egyáltalán, jó érzés volt foglalkoznia magával. Azt gondolta, hogy elég szép, és mellei is lettek, mióta nagylány lett. A vele korú lányok mégsem barátkoztak vele, a fiúk pedig kinevették, furcsának tartották. És mindig csúfolták a neve miatt. Pedig régi, igazi magyar neve volt, anyai nagyanyja után kapta. Ő utálta a nevét emiatt, pedig tudta, hogy nagyon különleges. Az édesanyjára ezért az egyért nagyon haragudott. Meg egy másik dologért. Hogy meghalt két nappal azután, hogy világra hozta őt, a legszebb kisbabát a soron, ahogy az apja emlegette. És ilyenkor, tizenhárom év után is elöntötte az apja szemét a könny és fél napra behúzódott a kisszobába, az agyvérzéses nagymama mellé, aki már csak esténként mosolygott, amikor az elköszönő nap fénye végigjárta a sezlon melletti falat – pont azt, amit a mama naphosszat nézett – és lemosta a fonnyadt testről a hosszú élet keservét, de a legyeket nem tudta, vagy nem akarta elhajtani a betegről.

Ült a művházban iskola után, várta, hogy múljon ez a hosszú délután, és legyen valami, mert olyan lassan telik az élet, és mindennap egyformán mostohán bánik azokkal, akiknek nincs minek örülniük.

Ült a gép előtt, és nézte, hogy kik jelölték meg. Nem ismert sokat közülük, nem lehetett tudni kicsodák, mert énekesnők, meg sztárok képe volt a profiljuk, és a nevük sem az igazi, hanem a sztároké, meg a színészeké, vagy még pluszban valami becenév, ami meg majdnem mindenkinek ugyanaz volt, csak kicsit máshogy írva. A közös ismerősökből lehetett gondolni, hogy ki kicsoda, meg abból, hogy hol laknak, meg a képekből, amiken mások őket bejelölték.

Ült a gép előtt, és kattintott, görgetett, hajtotta a képeket maga előtt, ezernyi név, sok egyforma fotó, néha egy-egy igazi. Itt is egy igazi, a fürdőszobatükörben fotózza magát. Az izmait, trikóban. Aztán trikó nélkül, szemből. Trikó nélkül, háttal. Van, amelyiken lánnyal van, biztos a nővére, de nem írja ám ki, csak tudja, hogy ettől még jobban kell majd a lányoknak. Több mint ezer ismerőse van. Van egy olyan képe, ahol a kertben van két kiskutyával a hintaágyon.

Bejelöli. A következő pillanatban már fel is ugrik az ablak, hogy szija ki vagy. Honan is mersz. Külgyél képet. Becsukja az ablakot, nem válaszol most, mert máskor is csak a baj volt belőle, amikor feltörték a fiókját, és irkáltak a nevében minden hülyeséget. Átvált a másik ablakra, ahol az online játékok vannak. Kiválasztja a hercegnős-öltöztetőset, és először összeállít egy nagyestélyi verziót, aztán egy reggeli toalettet. Éppen belekezdene egy lovaglóöltözet kiválasztásába, amikor felcsendül az ismerős hang, hogy lejárt az ötvenese. Beletúr a zsebébe, de tudja, mennyi aprója van: ha befizet újabb fél órát, akkor már nem tudja megvenni a tejet, és a kistestvérei szomorúak lesznek, az apja meg el fogja tiltani a gépezéstől. Nem költheti el a pénzt, amiből vásárolnia kell. Betolja a széket és felveszi a holland adományból kapott hanamontánás hátizsákját. Női táskát szeretne, amit a karján vinne, mint a nyolcadikos lányok, de olyat képtelenség az adományból kitúrni. Várnia kell, hogy dolgozhasson a nyáron, abból talán kitelne a kínaiból egy olcsóbb darab.

Végighúzza a haján a kezét, szétcsúszott a copfja. Jól meghúzza kétfelé a hullámos fürtöket, a gumi leszorítja a tincseket, csak úgy sajognak a hajhagymák. Fodrász lesz, az anyukája is fodrász volt, igaz, papír meg iskola nélkül. És ugyanolyan hollófekete hullámos haja volt, mint neki. De ő nem fog szülni, hogy belehaljon, nem kell neki férj se, hogy feszt igyon, csak egy kis szobakonyha lenne jó, messzi innét, ahol ellakhat a kistestvéreivel, ha az apja már nem bírná el a sok bánatot, és a nagymamát sem kell már többé etetni meg pelenkázni.