15

 

A néni másnap reggel az antikváriumban elmesélte az egyetlen barátnőjének, egy volt írószerbolt-tulajdonos kisnyugdíjasnak, hogy Agnes végre valahára álláshoz jutott. Egy fantasztikusan tehetséges festőművész fogja lefesteni, és fizet is érte, és ezt a Kastner úr intézte el neki ilyen meglepően gyorsan. Mégiscsak rendes ember az, vagyis alaposan félreismerte, hiszen maga szokta mondogatni róla, hogy üzleti ügyekben teljesen megbízhatatlan. A Kastner ugyanis átveri őt, és egyáltalán nem lehet rá számítani. Hozott ide aktfotókat, és hiába mondta neki, hogy ezekkel az újmódi figurákkal nem tud mit kezdeni, mind csupa csont és bőr, márpedig az urak a teltebb hölgyeket kedvelik, azokat a kis kerekdedeket, akiknek nincs bubifrizurájuk. Még ha úgy is tesznek, mintha a gebék után futkosnának, azért az természetellenes, mivel az urak a lelkük mélyén mind régimódi érzületűek, de manapság egyenesen szégyellnék magukat, ha egy kövér nővel kellene az utcán mutatkozniuk. Éppen nemrégiben mondta neki egy úr a betegbiztosítási pénztártól, hogy ha egy molett nő belép egy étterembe, és odabent csupa úr ül csupa sovány hölggyel, akkor az urak titkon mind elkezdik csorgatni a nyálukat a molett után.

A barátnője úgy vélte, hogy ez tulajdonképpen szakítás ezzel az új érzékiséggel, és az újonnan bevezetett, huszonnégy órás időszámítást szapulta. A bátyja a Nemzeti Színházban páholynyitó, és az is mindig azt mondogatja, hogy egy ilyen Júlián régen még volt mit fogni, a Desdemonáról nem is beszélve, annak akkora feneke volt, mint egy lónak, de a Desdemona manapság úgy néz ki, mint egy kiskorú, és a színházlátogató nem is érti az Othellót, a velencei mórt, hogy mit idegesíti fel magát annyira egy ilyen kis csipasz miatt. Ezzel meggyalázzák a klasszikusokat. –

A néninek ezt az egyetlen barátnőjét Afra Krumbiernek hívták. Iskoláskoruk óta ismerték egymást, mindketten hatvanhárom évesek voltak, és Afra négy éve a néni antikváriumában ült egész álló nap. Együtt bogarásztak a szakadt könyvekben, minden újonnan megjelent antikvár folyóiratot figyelmesen elolvastak, az eredeti gondolatokat kölcsönösen citálták egymásnak, egyáltalán mindenféléről elmélkedtek, nagyon kíváncsiak és meglehetősen babonásak voltak, elítélték a lányokat, akik meztelenül fotóztatták magukat, szidták és gyalázták a rendőrséget, hogy törődne inkább mással, mint ezekkel az ártalmatlan aktfelvételekkel, felidézték a régi jó katonazenét, Páduai Szent Antalhoz imádkoztak, és heves érdeklődést tanúsítottak az uralkodói családfák és azonkívül minden iránt, ami él és mozog, különös tekintettel a szexuális problémákra, a bélműködésre és a helyi politikára.

Afra Krumbier a néni visszhangja volt.

A néniéhez hasonlóan az ő kis pénzecskéjét is elvitte az infláció, és most úgynevezett kisnyugdíjasként éhezett. Egyetlen vigasza a néni volt, és az egyetlen büszkesége, hogy a politikához konyít valamit. Ha egy felügyelőbizottsági tag lányának születik, ő is politikai szalont vitt, birodalmi minisztereket protezsált és vezércikkeket írt volna a baden-badeni lovaspólóról és a proletariátus kulturális fejlődési lehetőségeiről, és természetesen elismerte volna, hogy Lenin korszakos zseni, a marxizmus pedig hajótörést szenvedett el. Így viszont csak a választási gyűléseket látogatta serényen, sőt időnként még hozzá is szólt a vitához. Ilyenkor annak a pártnak a tagjai, amelyik mellett felszólalt, a döbbenettől szóhoz sem jutottak, az ellenfeleik ujjongtak, a nemszavazók pedig jól szórakoztak.

1919-ben a független szociáldemokratákra, 1920-ban a német-nemzetiekre, 1924-ben a néppártiakra, 1925-ben a bajor néppártiakra, 1928-ban pedig a szociáldemokratákra szavazott. Mint minden kispolgár, gondolkodási képesség híján a politikai kérdésekben is elhibázott következtetésekre jutott, egyes közhelyeket a saját felismeréseiként tartott számon, és még csak nem is mint „puszta elméletre”, hanem mint „követendő gyakorlatra” tekintett rájuk. De olyan naiv azért még ő sem volt, mint ahogyan azt az Aretin báró szerette volna, aki az 1928-as májusi választások után annak a véleményének adott hangot a Münchener Neueste Nachrichten hasábjain, hogy az alsó-bajorországi parasztasszonyok csak abban a hiszemben szavaztak a kommunistákra, hogy a kommunizmusnak a szentháromság kommuniójához van valami köze. És azt sem hitte, amit a Münchener Zeitung írt, hogy a szocializmus győzelme a hét főbűn orgiájával érne fel. Ám az a keresztényietlen késztetése mégis csak megvolt, hogy polgártársait „fejesekre” és „rendes emberekre” ossza fel.

Ez a késztetése távolította el egyetlen élő rokonától, az elhunyt húga férjétől, egy bizonyos Gustav Adolf Niemeyer tanártól, aki a Schellingstraßén lakott.

Ő ugyanis akkoriban, amikor Afra a független szociáldemokratákért rajongott, a következő levelet küldte neki:

Afra Krumbier részére.

A nők nem értenek a politikához. Betelt a pohár. Nem vagyunk többé rokonok.

Gustav Adolf Niemeyer

16

 

Volt ennek a tanárnak egy langaléta, kissé görbe hátú, lapátkezű, szemüveges fia. Szintén Gustav Adolfnak hívták, és amikor 1914-ben, midőn az Úr így szólt: „Legyen világháború” (és lőn világháború, és látá az Úr, hogy ez jó), be kellett vonulnia, éppen vegyészetet akart hallgatni, és azt mondta: „Véleményem szerint a vegyészetnek van jövője.”

A horizontot vörösre festették a lángoló falvak és erdők, tizenkét millió embert felaprítottak, és az élet fölött gáz gomolygott. A művégtagok értéke emelkedőben volt, a kenyéré esett. A Föld egyre jobban hasonlított a Holdra.

A tanár gyűjtötte a háborús képeslapokat, a háborús érméket, a háborús bélyegeket, a háborús csecsebecséket, éjszakánként pedig megszállottan kaparta le a hadijelentéseket az oszlopokról.

Karácsony napja jött el, a szeretet ünnepe, és a német vezércikkek a német Jézuskának hódoltak, a franciák pedig a francia Jézuskának, volt egy osztrák Szűzanya is, egy magyar, egy angol, egy belga, egy liechtensteini és egy bajor. Ezek a Szűzanyák egymással szemben ellenséges érzülettel viseltettek, és a szentek tömegesen vállalták nehéz és könnyű tüzérségek, lángszórók és tankok oltalmát.

1915-ben az ifjabb Gustav Adolf elesett Flandriában, és az idősebb Gustav Adolf a következő gyászjelentést fogalmazta meg: „Örömmel vettem tudomásul, hogy egyszülött fiam feláldozta életét a haza oltárán.” És elmosolyodott: „Ha ezt az édesanyja megérhette volna!”

Egyszülött fia viszont kevesebb örömöt lelt az áldozatában. Miután felnyársalta egy rohamgát, négy órán keresztül üvöltött a haza oltárán. Azután berekedt, és meghalt.

Hősi halált halt egy karón, amely hősiesen kibelezte.

Mint egy beképzelt bunkó, büszkén és bután lépdelt a Schellingstraßén a hazafias apa, és azt képzelte, hogy az emberek kitérnek előle, mert látják rajta, hogy egyszülött fia elesett Flandriában. Már azt tervezte, hogy magát is önként feláldozza, ettől azonban eltántorították az istenített Bismarck szavai: „A háborút a német tanítómesterek fogják megnyerni.”

Ám mint ismeretes, máshogyan alakultak a dolgok. A végsőkig kimerült központi hatalmak összeroskadtak, és az idősebb Gustav Adolf megdöbbenten dadogta: „De hát a pacifistáknak nem lehetett igazuk, mert akkor miért esett el a fiam?”

Csak a Versailles-i diktátum után tudott fellélegezni. Végre újra bebizonyíthatta magának, hogy a pacifistáknak nem lehetett igazuk, és hogy a fia nemhiába esett el.

Amikor Liebknechtet és Luxemburgot meggyilkolták, világossá vált számára, hogy a német nép elveszítette a becsületét, és csak akkor nyerheti vissza, ha újabb kétmillió fiatal német férfi elesik.

Amikor Kurt Eisnert meggyilkolták, a gyilkos fényképét a fiáé mellé helyezte.

Amikor Gustav Landauert meggyilkolták, megállapította: „A rend a jobboldalon áll.”

Amikor Gareist meggyilkolták, elment kirándulni az Isar-völgybe, és Grünwald és Großhesselohe között háromszor felkiáltott: „Német Föld!”

Amikor Erzbergert meggyilkolták, hosszú idő után újra bement egy kabaréba a Sendlingertorplatzon. Ott egy közkedvelt komikus ezt a refrént énekelte: „Isten tartsa meg Rathenaut, Erzbergert már megtartotta!” Nagyon mulatságos volt.

Amikor Rathenaut meggyilkolták, találkozott egy közkedvelt egyetemi professzorral, aki így szólt: „Istennek hála, eggyel kevesebb!”

Amikor Haasét meggyilkolták, operába ment, és a szünetben azt jövendölte: „A nép fölkel, kitör a vihar!”

És a vihar kitört, a „nép” fölkelt, és a müncheni Odeonsplatzon hasra vetette magát. A tanítómester lelkében minden elcsendesült.

Szellemileg megtörten, de egyenes tartással nyugdíjaztatta magát a köztársaságban, mindenhol okkult erőket sejtett, és gyűlölte a szakszervezeteket.

Spiritiszta lett. Ám miután felfedezte, hogy a zsidó nők körében is sok a spiritiszta, elfordult a spiritizmustól.

Nem félt Franciaországtól, sem Csehszlovákiától, csakis a szabadkőművesektől. Éppen úgy, ahogyan egykor a dédanyja félt a poroszoktól: üldözési mániája lett, és azt hitte, hogy minden porosznak tizennégy ujja nőtt a bal lábán.

Napról napra jobban hasonlított a dédanyjára.

A lekapart hadijelentéseket bújta, és mindenképpen fel akarta göngyölíteni, hogy hogyan veszíthettük el a háborút, amit nem is veszítettünk el. Egyedüli barátai a háborús csecsebecséi voltak.

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 15-16. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása