Moszfilm-napok nyitóest-beszámoló

Kísértet járta be az Urániát este – nem szellem, csak kísértet. A Moszfilm-napok megnyitóján történt. Az idén kilencvenéves nagyszerű stúdió hosszú történetének tizenkét remekművét lehetett május 8. és 11. közt látni. Volt már ilyen rendezvény, legyen hát ez hagyomány – mondta Vlagyimir Rjaszov a Moszfilmtől. A közönség lelkes tapssal válaszolt.

moszfilm1

Volt szerencsém a város legzordabb betonvidékén át érkezni az Uránia Nemzeti Filmszínházba. A helyre, amit még Rjaszov is a moszkvai Bolsoj Nagyszínházhoz hasonlított. Talán túlzás, de a különbség így is drasztikus; plasztikus megjelenést kapott a körúton belüli Budapest Patyomkin-jellege, amit pár órával korábbi útitársam olyan elképedve emlegetett.

Ha így alakult, annyi baj legyen. Kényelmes fotelből nézhettem végig, ahogy egy aranyszínű csarnok fókuszpontján Halász János megnyitja a filmnapokat. Tűzrakteres kerekasztalok, sirályos fórumok, és az alternatív szcéna egyéb szanált színtereinek visszatérő vendége ő, illetve az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára. A Sztalkert idézte és egy Írót, aki az ihletet kereste. Valami szobában, ahol minden valós vágya valóra válik… A Moszfilm-napokon találjuk meg mi is az ihletet, zárta rövidre amúgy sem hosszú beszédét. Majd leült elém, és ismerősével kellemesen átbeszélgette míg a Moszfilm jogügyi igazgatója, a vezérigazgató első helyettese és produkciós igazgatója, lletve a nyitóelőadás egyik főszereplő színésze megköszönték neki és a Nemzeti Kulturális Alapnak, hogy létrejött ez az egész.

A közönség pedig hátradőlt, hogy elkezdhessen ihletet keresni a Szovjetunió lenyűgöző filmcsodáiban. És mindenekelőtt a nyitóelőadásban: A fehér tigris a legigazabb háborús film a Haza a hullazsákban óta.

moszfilm2

Sokat gondolkoztam, vajon miért olyan filmet választottak elsőnek, ahol a nyitójelenetben épp egy halott magyar katona fölött sajnálkoznak a harckocsizók, hogy a gyalogság már előttük kizsebelte. De hát ez egy monumentális film. A 2012-es év filmje Oroszországban. Legújabb büszke szimbóluma annak, hogy a valamikori Állami Filmbizottság Egyes Filmgyára túlélte a 90-es éveket. Ahogy vetítés előtt mondták, a stúdió a világon egyedülálló fegyverarzenállal rendelkezik: háromszázhatvan eredeti maradék a Nagy Honvédő Háborúból. Gyanús, hogy e filmben egytől egyig mindet láthattuk. Azért ez a monumentalitás kissé felemás. A stúdió háromszázhatvan műtárgya közt – a vetítés alapján – erősen felülreprezentált a Vörös Hadsereg hagyatéka.

Dörögtek az ágyúk, égtek a tankok és az emberek száznégy percen át ebben az örök háborút dicsőítő alkotásban – persze ez egyhangúnak mégsem mondható. A lélek apró rezdüléseire érzékeny mű ez. Elég csak a náci tisztre gondolni, ahogy fegyverletétel után életében először ízleli a tejszínhabos fagyasztott epret – a figyelmes közönség drámai belső vívódásnak lehet tanúja.

Visszagondolva csak azt sajnálom, hogy minden annyira egyértelmű volt. Sehol nem kapott teret a nézői képzelet. Így azért mégis minden az maradt csak, aminek látszott.