Mint újságmellékletből kislányként a kivágós-babát, kivágom magam belőled huszonhat év után. A Tiszánál a homokban fürödtünk, majd egy ágdarabbal körberajzoltalak. Felültél, átfogtad derekam, megnyálaztad ujjad. Köldökömnél kezdted a háromszöget, közben a Thalész tételt mondtad: a, b, c, így-így, a kör is kész. Másnap matekból jelest kaptál, ősszel az egyetemen, október 10-én, hétfő délután a kolesz szobádban féltem, de hagytam magam. Utána vérszerződést kötöttünk. Nem mertem nézni, csak az ablakban láttam, ahogy a pengével megvágod csuklódat, majd az enyém is megkarcoltad, és hozzányomtad a tiéd. A fák hajlongtak. Tényleg nem fájt egyik sem, bár nem csak a láncaimat veszítettem, feleltem mosolyogva, miközben borotváltalak. Fél óra múlva kedvenc képünkre hasonlított hátulról a fejed. Megígértem! Hát, nem vagy egy Vasarely, dörzsölgetted hajad. Megkegyelmeztem, teljesen kopaszra nyírtalak. Öt évvel később az albérletben nem akartad, hogy fessünk. Leestem a létráról, az orgona színű diszperzittel teli vödör velem. Rám ordítottál, én ültem némán, a lilaruhás nő. Elmentél csendben, arcodon ujjaim nyoma. Másnap reggel, amikor kisütött a nap, rájöttem, mennyire szeretlek. Nem volt itt, mondta édesanyád, de este már veled néztem a filmet. Pár hónap múlva a nadrágod vasaltam, és a szárai közé háromszög égett. Döntöttem. Igen, menj el! Igen, végleges! Elmentél. A lépcsőházban megálltak a porszemek, az erkélyen eszembe jutott Munch sikolya és a kislánykori álom, nagymamáék gangjáról zuhanok, de mindig felébredtem mielőtt. Utána a konyhaasztalnál szívet rajzoltam, lehúztam, karistoltam, kilyukadt a papír, nem volt hová a nyilat rajzolni. Hetekig verseket írtam mindenhol, ott is, ahol nem lett volna szabad. Például érettségiztetés alatt. A lapot összehajtogatva fekete kosztümkabátom zsebébe dugtam. Másnap mosás után az erkélyen kiráztam, apró fehér szöszök szálltak. Ősszel megjött az első levél, a meghívó. Cseréltem volna egy falevéllel. (Melletted önmagam voltam és több.) Szia, sok boldogságot, válaszoltam a táviratban. Néhány hét telt el, vasárnap este a postaládában egy cetlit találtam. Elmaradt az esküvő, lehet közös a párna? Aztán évekig úgy voltam csókjaiddal, akár te kisfiúként a Sport csokival, egy sohase volt elég. Két gyerekünk született, dolgoztunk, nyaraltunk, éltünk. Ebbe más is belehalt már. A tárgyalás után láttam még, hogy beülsz a kocsiba, nálam esernyő se volt. Ma előttem álltál a metrólépcsőn. Hátrafordultál, köszöntünk, és csurogtunk lefele. Én néztem, akár Bálám szamara, mintha odaragadt volna cipőm a fekete recékhez. Alig tudtam lelépni, de nem szégyelltem már, hogy elhagytalak. Megvastagodott derekamra gondoltam és arra: ennyi év után az istennek se kellene emlékeznie, hogy összeadott minket.