13

Agnes magában megjegyezte, hogy ha a Kastnernek nem is szokott igaza lenni, ezúttal mégis igaza van. Tényleg többet kéne magára gondolnia, ugyan egyfolytában magára gondol, de valószínűleg túl lassan. Alaposan át kéne gondolnia ezt az egészet – milyen „egészet”? Különös, hogy hirtelen milyen távolinak tűnt az Oberwiesenfeld, mintha már négy hete nem járt volna arra. És az is igazán furcsa, hogy ez az Eugen már két óra ismeretség után elcsábította őt, és hogy olyan magától értetődő volt az egész, mintha így kellett volna lennie. Biztosan jó ember, de igazán veszélyes lehet, mivel nyilvánvalóan azok közé a férfiak közé tartozik, akiknek szükségszerűen mindjárt teljesen ki kell szolgáltatni magunkat – nem! Soha többé nem akarja látni! Holnap egyszerűen nem megy oda – a Schleißheimerstraße sarkára. Amúgy sincs semmi értelme Salzkammergutra gondolni, meg arra a hülye Afrikára, ostoba képzelődés az egész! Mégiscsak volt egy világháború, ettől nem lehet csak úgy eltekinteni, és nem is szabad. Nagyon is igaza van a Kastnernek, eljátssza a hetérát, ötven órán át hever a díványon, és keres tíz márkát, és talán tényleg megismerkedik valami saját autóssal, csak el ne kiabálja.

14

Így közeledett tehát Agnes egy pofonegyszerű következtetéshez, miközben egy kiugrott statiszta bámulta, aki eredetileg fogtechnikus volt, de tulajdonképpen újságíró akart lenni. A Kastner szívesen hallgatta a saját hangját, formában is érezte magát, úgyhogy belevágott a közepébe, mint egy rossz feuilleton:

„A fiatal lányoknak ez a félelme a valódi, lelki szerelemtől tipikus huszadik századi jelenség, de természetesen semmiképpen sem tekinthető degenerációs jelenségnek, ha az ember a te gazdasági helyzetedben van. Csupán az olyan együgyű elképzelésekre adott egészséges reakcióról van szó, mint például hogy a testi szerelem szentebb dolog, mint bármely organikus funkció. Mennyi bajt okoz nekünk, szegény embereknek ez a kapitális baromság!”

Hirtelen félbeszakította a gondolatmenetét, és beleharapott a nyelvébe, annyira meglepődött azon, hogy kivételesen igaza van. Hiszen beteges hazudozó volt.

De gyorsan túltette magát az igazságon, saját önzetlenségétől meghatva leült az összeenyvezett székre, és az emberi hálátlanság miatt érzett bánattól összetörten a kezébe temette az arcát, majd felsóhajtott: „Túl jó vagyok! Túl jó vagyok!”

„Tényleg jobb, mint amilyennek kinéz” – gondolta Agnes. „Talán csak azok a műfogak tehetnek arról, hogy mindjárt gazembernek nézi az ember. Így lehet nagyot tévedni. A végén még az Eugen sem olyan rendes, mint ahogyan viselkedett. Kevés a jó ember, egyre kevesebb.”
És hirtelen megsajnálta a Kastnert, és megsajnálta a műfogait, a kicsiket és a nagyokat is.

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 11-12. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása