Reigl Judit magyar származású festőművész képeiből nyílt kiállítás Űr és extázis címmel március végén a Ludwig Múzeumban. A tárlatot végigtekintve az 1950-es évek elejétől jelentkező nonfiguratív, geszturális munkákon keresztül követhetjük nyomon pályáját egészen a ’80-as évek végéig, bepillantást nyerve egy olyan alkotói munkafolyamatba, amellyel – a művész saját elmondása szerint – a festésnek egy magasabb, eksztatikus állapotáig jutott el.

Márton Szilvia2

Reigl Judit művészetére a szürrealizmus álomszerűsége volt a legnagyobb hatással, azonban nem a szürrealisták útját kezdte járni, hanem azt továbbgondolva teremtette meg saját világát, így érkezett el az ún. automatikus írással készülő gesztusfestészethez és a „tisztán absztrakt” festésmódhoz. A kiállításon helyet kapott a Robbanás (1955-1958) című sorozat, amelyben már ekkor megmutatkozik a művész kíváncsisága, kísérletező kedve. A festéket dobálással vitte fel a felületre, majd ezt különböző, a festészetben nem feltétlenül megszokott eszközökkel, például karddal, pálcával egyengette el, testének gesztusaival. A Dominancia központ (1958-1959) és a Tömbírás (1959-1965) képei is ugyanarra az érzésvilágra épülnek: el akart szakadni a formai korlátokat szabó figurativitástól, úgy érezte, az ebből való kitöréssel felszabadítja önmagát, és így jut el az „űr állapotához”, az alkotás igazi eksztázisához. Kozmoszt idéző képek jelennek meg előttünk, a körkörös mozdulatokkal felvitt festékrétegek a mozgás, a súlytalan lebegés szabadságát jelenítik meg szemünk előtt. A képeket hosszabb ideig figyelve a mozgásban lévő világűr elevenedik meg előttünk, és mi magunk is részévé válhatunk, együtt utazunk, lebegünk vele.

A figura az Ember (1966-1972) című ciklussal tér vissza először. Monumentális, lebegő emberi alakokat, testrészeket, torzókat látunk fekete vagy fehér alapon, kevés színnel megfestve. 1958 és 1965 között készültek a Guanó-sorozat darabjai: saját műtermében a padlóra leterített korábbi, elrontott, kiselejtezett vásznak és a rajtuk évek alatt lerakódott festéknyomokból összeálló képek egyfajta ellentétét képezik korábbi, automatikus írással készült műveinek, hiszen ezek nagyobb időtávlat „történéseit” fogják össze egy egésszé, vagyis számot adnak arról, mi minden zajlott le az alkotó műtermében ez alatt az idő alatt. Itt tehát tulajdonképpen a selejtet, a már kidobásra ítélt tárgyakat emeli művészi szintre, ez adja ezeknek az alkotásoknak az érdekességét. Egyfajta felülettanulmányokként is felfoghatóak, amelyek távol állnak a művészi tudatosságtól, a kiszámíthatatlanság, váratlanság, a véletlen válik uralkodó elemükké.

Márton Szilvia1

Külön figyelmet érdemel a Folyamat (1973-1985) című sorozat: Reigl zenére komponálta a képeket, amikor az elhallgatott, a festés is abbamaradt. A vásznat felfüggesztette, amely az alatta lévő kiugró részeket befedte, és az így kialakuló felületet is beépítette a képek szerkezetébe. Ez alatt az idő alatt készültek a Fuga művészete címet viselő ciklus (1980-1982) darabjai, amelynek egyedisége szintén a technika újszerűségének köszönhető: a művész a vásznak mindkét oldalát kihasználta az alkotás során. A hátsó felületre felvitt vegyi anyag átszivárgott a vászon elülső oldalára, ahol az akrilfestékkel találkozott, ebből születtek az izgalmas felületeket eredményező képek. Reigl különböző fémporokkal, ezüsttel, krómmal és alumíniummal is kísérletezett, a festékhez keverte ezeket, ami fémesen csillogó foltokat alakított ki a vásznon. Itt is a véletlen játssza a kulcsszerepet: a keletkező formákat az anyagok véletlenszerű, szabad kölcsönhatása alakítja ki anélkül, hogy a végeredményt az alkotó előre megtervezhette volna.

1986 és 1988 között készült a Bejárat-kijárat címet kapó sorozat, amelynek központi motívuma az ajtónyílás. Kevés színnel dolgozik, és eltűnik a mozgás, a korábbi ciklusokat meghatározó alkotóelem. Az ajtónyílás szimbolikája általában valamely nagyobb horderejű esemény bekövetkezésének lehetőségét vetíti előre, amely kiemelt jelentőséggel bír valakinek az életútjában. Egyes értelmezések szerint Reigl esetében az embermotívum újbóli felbukkanásának tudatos vagy tudattalan előjeleként értelmezhető, ugyanis 1988-1990 táján a Szemben elnevezésű sorozatban ismét előkerültek a figuratív elemek.

Márton szilvia

Reigl Judit életművében talán a legszembeötlőbb, hogy a korai festménysorozatoktól kezdve megmutatkozik a művész határokat nem ismerő szabadságvágya, amelyet az absztrakt geszturális festészetben, a szokatlan anyagok vagy az anyagok szokatlan használatában, a bevett formák megbontásával tudott elérni. Meg tudta mutatni, hogy ilyen kevés eszközzel, néhány színnel, folttal, a technika „felszabadításával” milyen sokarcú képi világot lehet létrehozni, és hogy a variációk száma végtelen.

A kiállítás június 22-éig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban. 

A fotókat Márton Szilvia készítette, a múzeum  facebook-oldaláról származnak.