11

„Agnes” – szavalta Kastner – „nyilván csodálkozol rajta, hogy még szóba állok veled, de azt ne csodáld, hogy ezen még magam is elcsodálkozom. Az Ammersee óta egy kukkot sem akartam többé hozzád szólni, és kész voltam teljesen keresztülnézni rajtad, te hálátlan ribanc.

„Hallod a kanárit?” – kérdezte a hálátlan ribanc.

„Hallom az állatot. Csivitel. Drága nénikéd rendkívül mélyen alszik. A kanári nem oszt, nem szoroz. Még ilyet!”

„Ha meghall téged, repülök innen.”

„Szörnyűsegges, nevetsegges!” – szörnyülködött ingerülten a különleges fotográfus. „Drága nénikéd óvakodni fog, amíg az én védelmem alatt állsz. Drága nénikéd a kezemben van, éppen csak össze kell csuknom. Drága nénikéd árulja ugyanis a retusálatlan művészi aktokat, amelyeket fotografálok. Érthető?”

Agnes hallgatott, a Kastner pedig elégedetten elmosolyodott, mivel hirtelen feltűnt neki, hogy az állatidomításhoz is van érzéke. És úgy kezdte Agnest bámulni, mintha a lány oroszlán, tigris, de legalábbis fóka lenne. Szívesen kényszerítette volna, hogy az orrán egy labdát egyensúlyozzon. Már hallotta felzúgni a tapsot, és azon kapta magát rémülten, hogy csaknem meghajolt.

„Hát ez meg mi volt?!” – förmedt magára, és kirohant a cirkuszból, mely hirtelen recsegve-ropogva összedőlt:

„Térjünk a lényegre! Rólad van szó! Amit te erotikus szempontból művelsz, egyszerűen tarthatatlan! Fokozódó aggodalommal követem figyelemmel ez irányú életmódodat. Konkrét bizonyítékom van arra, hogy amióta nincs munkád, már négy férfival lefeküdtél. És miféle férfiakkal? Mindent tudok! Kettő házas volt, a harmadik nőtlen, a negyedik elvált. És éppen most ment el az ötödik. Ne is tagadd! Láttam, hogy hazakísért!”

„Mi közöd hozzá?” – kérdezte Agnes nyugodt és tárgyilagos hangon, mivel mulattatta, hogy Kastner már megint az ösztönéletén bosszankodik. Unottan ásított egyet, és a saját tárgyilagosságától legalább annyira felizgult, mint korábban Eugen bal kezétől, és mennyei volt Kastner műfogait megint csak gusztustalannak, undorítónak, taszítónak, botrányosnak, nagyzolónak és ostobának találnia.

„Személy szerint semmi közöm hozzá” – válaszolta a Kastner szomorúan, mint egy megvert apostol. „Csak a jövődre gondoltam, Agnes!”

A jövő! Megint itt állt előtte ez a szó, az ágy szélére ült, és nekiállt harisnyát kötni. Aszott vénasszony volt, és hasonlított a nénire, csak még nála is öregebb, koszosabb, fogatlanabb, mogorvább, nyomorultabb… „Kötögetek, kötögetek” – bólogatott a jövő, „Agnesnek kötök harisnyát.”

És Agnes rákiáltott: „Hagyjál már! Mit akarsz tőlem?”

„Személy szerint semmit sem akarok tőled” – válaszolta a Kastner ünnepélyesen, és a jövő hegyezni kezdte a füleit.

12

„Természetesen, hogy úgy mondjam, zsákutcába jutottál, ha azt képzeled, hogy ezen a valóban szokatlan órán tett látogatásom egyfajta újraközeledést jelent” – folytatta egy kis hatásszünet után, majd kifejtette, hogy már megismerkedésükkor azonnal rájött, hogy Agnes semmiképpen sem hideg, sokkal inkább forróvérű nő, afféle csendes mélyvíz, egy Messalina, egy Lulu, egy Pandora szelencéje, egy kész bestia. Nincsenek is igazából hideg nők, sokat foglalkozott ugyanis ezzel a kérdéssel, most „saját, méghozzá szexuális és szexuáletikai kíváncsiságból gyűjtött tapasztalatból” beszél. Nézzük csak meg a női divatot! Mert mit is hord egy ilyen „hideg nő”?! Magas sarkú cipőt, amely jobban kiemeli a melleket és a fart, és mintegy erotizálóbb megjelenést biztosít, V-alakú dekoltázst, amely vonalvezetése a férfiszemlélő tekintetét eltéveszthetetlenül a köldökhöz, majd onnan tovább, a Vénusz-dombhoz vezeti, bármilyen szellemi természetű problémán töprengjen is éppen az illető. Egy, a popóra biggyesztett látszólag értelmetlen, ám ártatlanságában is alattomos masni gyakran sokoldalú férfiúi vágyakat gerjeszt, és ez az egész női divat a rafinált rokokó szülötte, a Napkirály meg a Pompadour találmánya. De most már igazán befejezi a művészettörténeti kiselőadást, tudja jól, hogy Agnes kellően temperamentumos, igazából csak biztosítani akarja afelől, hogy csak saját magát csapja be, ha azt hiszi, hogy a forró véréért jött be hozzá – soha! Mindenféle erotikus hátsószándék nélkül áll itt, kizárólag a vajszíve hozta ide, mert tudja, hogy Agnesnek egy kanyi garasa sincs, csak egy pár szakadt cipője, és sehol sem talál állást. Az utóbbi időben sokat gondolt rá, tegnap és tegnapelőtt is, és végül szerzett neki egy munkalehetőséget.

„Mindenesetre” – hangsúlyozta – „nem polgári, hanem művészi munkalehetőségről van szó. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, hogy az ismert festőművész, Lothar Maria Achner a közeli ismerősöm. Személyében egy rendkívüli művészi vénával megáldott, fantasztikusan tehetséges entellektüelt tisztelhetünk, érzékeny, mégis erőteljes színvilággal, aki éppen legújabb készülő művéhez keresi megszállottan a megfelelő modellt – egy virágzó szépségű női akthoz. Egy díványon. Transzban. Egy „Ópiumszívó hetérát” kell ugyanis festenie a Hesseni Köztársaság megbízásából az ottani múzeum számára.”

Ez természetesen nem volt igaz, ugyanis a legújabb készülő mű megrendelője nem a Hesseni Köztársaság, hanem egy, az allgäu-i Kemptenből származó, gyerekes marhakereskedő volt, aki meg akarta mutatni egy művelt háztulajdonos-özvegynek, akinek a házára igencsak fájt a foga, hogy még a modern művészethez is konyít valamicskét, nemhiába töltött négy évet a művészetek fellegvárának számító Münchenben marhakereskedéssel.

„Rögtön rád gondoltam” – folytatta a Kastner egy újabb hatásszünet után – „és elértem, hogy modellként foglalkoztasson téged. Óránként húsz pfenniget kereshetsz, és biztosan szüksége lesz rád ötven órán át, ugyanis rendkívüli módon lelkiismeretes. Vagyis az tíz márka talált pénz lenne. De a pénz semmi ahhoz képest, hogy milyen kibontakozási lehetőségek nyílnak meg ott előtted. Lothar Maria Achner szalonjában ugyanis a társadalom krémje találkozik, köztük jó néhány fiatalember saját autóval. Micsoda lehetőségek! Tudniillik nekem személy szerint szinte fáj, ha azt látom, hogy valaki a természettől kapott kincseit értelmetlenül elherdálja. Az ember tegye csak produktívvá a saját érzékiségét is. Racionalizáció! Racionalizáció! Értsd meg: nem azt kérem, hogy prostituáld magad – Agnes, nekem egyszerűen csak vajszívem van, minden hátsó szándék nélkül. Jóllehet nagy balgaság a részemről, hogy segíteni próbálok neked, mert például azt, hogy annakidején az Ammersee-nél tényleg rosszul voltál, sosem fogom bevenni!”

Agnes természetesen nem volt rosszul annakidején, de a Kastnernek semmi joga nem volt ezt felpanaszolni, miután az, hogy ilyen önzetlenül szerezte meg a lánynak az ópiumszívó hetéraállást, szemenszedett hazugság volt. Valójában így szólt a festőművészhez: „Figyelj, ha adsz kölcsön egy tízest, hozok neked holnap egy remek lányt húsz pfennig per óráért. Magas, karcsú, szőkésbarna, és érti a tréfát. De ha csak egy ötöst adsz, akkor segítened kell, hogy elcsábítsam. Este hatkor beállítok, hozok konyakot, gramofonod van.”

A Kastner még mindig Agnes előtt állt önsajnálatba merülve, és megindultan bólintott: „Azt kívántam, bárcsak sose születtél volna meg! De hát miért nem, kérdezem magamtól és tőled, miért nem fekszel le velem? De hagyjuk ezt! Passé!”

És Agnes arra gondolt: miért nem mondom hát meg neki, hogy elöl csupa műfoga van?

„Te egyszerűen képtelen vagy szeretni” – mondta Kastner. „Mindenesetre gyakran kapható vagy arra, hogy valamely felebarátoddal összefeküdj, de mihelyst azt érzed, hogy teljes szívvel bele tudnál szeretni az illetőbe, nyomban berezelsz. Inkább látni sem akarod többet, mintha kiradírozták volna belőled.”

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 11-12. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása