„Egy háromlemezes banda vajon mennyi emberi években?” – hangzik a költői kérdés egy langyos és borús este, egy hangulat nélküli sötét terem színpadán. Élvezni épp olyan könnyen lehetett, mint utálni: ez volt az este, amikor a Turbo bemutatta Pentagram című új albumát. 

_RPF3477

Ahogy a kékes derengésű csarnokban ruhatárakkal, asztalokkal, és nyüzsgő emberekker körülvéve, a házirendhez hűen épp fegyelmezetten műanyagpohárba töltöttem az üveg söröm, már sejtettem. Az Akvárium Klub olcsó eleganciája a legkevésbé sem való egy ilyen koncerthez. Miután a pohárral megvoltam – tragikus, mennyit ront az ízen! –, a nyüzsgő csarnokból egy lépés után átmenet nélkül megérkeztem a koncertek sötét terébe. Az ajtó körül vagy százan álltak egy tömbben. A terem másik végébe kevesen merészkedtek, a színpad elé pedig már csak a fotósok. Ez volt 9 körül.

_RPF3506

Az estét az Alithia nevű ausztrál – vagy inkább egészen nemzetközi – együttes kezdte. Szintén új albummal, járják most Európát: To the Edge of Time. „Megdöbbentően melegszívű fiúk!… Jó, nem az hogy buzik, de tényleg” – mutatta be őket vendégük, Matisz Flóra. Hegedűvel, és kis énekkel szállt be két számra, albumon csak úgy mint koncerten. Másik vendég volt Undos, a Grand Mexican Warlock énekese; ő is kihasználta, hogy egy nyelvet beszél a közönséggel. „Mindegyik nagyszerű paraszt, úgyhogy tapsoljátok meg őket!” – instruálta széles vigyorral a közönséget. A közönség tapsolt is engedelmesen, bár máskülönben nem nagyon mozgott. Az igazán lelkes rajongót sem a dalszöveg üvöltéséről lehetett felismerni; hanem hogy jobbjában kompakt, balban mobil, két kézzel egyszerre videózta a koncertet. Miközben még a Facebookra is posztolt.

_RPF3774

 

Ami az Akvárium Klub KisHallját, a helyszínt illeti, a terem szokásos akusztikai kudarc. Az Alithia közben a túl sok magas durván elrontotta az összhangzást, igazi mélyek talán nem is voltak. Az átfogó kiábrándultságnál árnyaltabb lett a helyzet, miután a hely feltelt a Turbo közönségével. Bolyongtam a teremben, és végül a legmagasabb rajongó széles hátának árnyékában volt a legélvezhetőbb a hangzás – onnan meg nem láttam semmit. A terem méltán kihasználatlan szélén ugyan láttam, de a fél fülem elsodorta egy üvöltő hangörvény, míg a másik fülem, a terem belseje felé eső, ijesztően nem hallott semmit. Megálltam végül hátul, a hangosítópultnál. Ha máshol nem, ott mindig szól valahogy egy koncert – ha az ember elviseli, hogy arrafelé már mindenki csak beszélget. Különben voltak számok, amik egész szépen szóltak, de az új lemez legerősebb riffjeinek – pl. a Flaming Swordsnél – nem voltak igazi mélységei, elvesztek a zajban. A Pentagram finomságának esélye sem volt megjelenni.

_RPF3807

Rettenet volt az ízlésesnél jóval erősebb színpadi lámpák esete is. A dobok mellett oldalt lógott két szerkezet, mint két automata löveg, egy-egy égető fénysugárral izzították a szemgolyókat.

A Turbo fél tizenegy felé kezdett játszani.  Először a Revolution Within, aztán pár régebbi szám lelkesítésnek, majd Pentagram egy órán át. Fura ügy, de a régieknek valahogy jobb – talán kiforrottabb? –, teltebb volt a hangzása mindig. Ami a színpadképet illeti, a közepes rocksztári extravaganciát egyik oldalon Vígh Dávid, a gitárok vizuális Robin Hoodja reprezentálta, a másikon a basszusgitáros Jero, határozott pornóbajusszal és fejpánttal.

_RPF3715

Eddig csak fesztiválon jártam koncertjükön, hát vártam már hogy lássam a saját közönségük. De nem jöttek. Itt is túl sokan mintha egészen eltévedtek volna. Lassan vették fel a ritmust, ha egyáltalán. Gondolom Tanka Balász sem a várt pörgést látta a mikrofon mögül, így hát – „Kibaszott rock-koncerten üvöltsél bazmeg!” – szólt, és a banda a Soul Sistert játszva adott ennek súlyt. Erre legalább életre is kelt a terem. Ez épp szépen is szólt, Dure elektronikája pl. még a stúdió-felvételnél is találóbban illett bele.  A lemez legtöbb száma viszont hiába kellemes, egész felkészületlenül érte a közönséget. Egyrészt, senki se azt a „psychedelic experience”-t kereste, amiért az elme sötét mélységeibe kéne halászhálót vetnie – a Voices of Gobi szám sejtelmes narrátora szerint. És ha egy-egy elnyújtott jam-rész jött, hiába hogy még az énekes is puszta kézzel remegtette visszhangzó hangját, a tömeg ilyenkor megindult a bárpultokhoz.

 

Másrészt, –  ha az új album alapján más is a látszat -, a Turbo színpadon azért mégis inkább valami rock’n’roll együttes. Van persze pszichedelikus beütés, de az összhatásnak alig van köze a „pszichedelikus rock” címkéhez. Erre jórészt csak a kivetítőn vándorló szürke fraktál-geometria emlékeztettek. Ezt a tévékből összehordott, rácsoktól szabdalt kivetítőt ugyan Vígh Dávid jóindulatúan portálnak hívta, de engem jobban emlékeztetett a kinti bezárt büfé redőnyére.

_RPF3703

 

Így jött el a koncert első „vége”. Meghajlás, levonulás, kényszeredett taps kb. 20 másodpercig, visszajövés. Kihagyhatatlan fölösleges klisé. Hogy mire jó ez, nem tudom; talán szimbolikus lezárás, hogy aztán az együttes lazábban játszhassa tovább amihez kedve van… Ez aztán így is lett, az utolsó pár számot kevesebb ruhában, több lelkesedéssel adták elő, több „oh YEEEEAAH” kiáltással; de még a közönség is jobban örült. Végül a One More Time zárta az estét – jóval dinamikusabban, mint amit az ember egy kb. 50 kutyaéves bandától várna, két óra zenélés után. Sőt, a dobok mögött Delov Jávor pörgését figyelve még eszembe jutott egy pillanatra: épp csak bemelegedtek.

_RPF3661

Búcsúzóul mondták, hogy május 22-én megint az Akváriumban lesznek, a Nagy-Szín-Pad! tehetségkutató egy versenyzőjeként. Aztán a közönség elitje felsorakozott a színpad előtt aláírásokért; a többiek a csupaüveg-csupaajtó falakon át megléptek a szemerkélő esőben.

 Fotók: Pozsonyi Roland