9

 

A néni lakásában két szoba, konyha, egy kis előszoba és egy töksötét klozet volt. Az egyik szobát a Kastner úrnak adta ki, a másik pillanatnyilag üresen állt, mert már fél éve ellepték a poloskák. A poloskákat a Kasner úr hozta be, azután pedig panaszt tett a néninél, és közölte vele, hogy mindaddig nem hajlandó lakbért fizetni, amíg a poloskákat az utolsó szálig ki nem irtották.

Az üres szobában lakott Agnes. A néni a konyhában aludt, mert spórolni akart a fűtéssel. 1928 nyara ugyan különösen forró volt, de a néni már 1897 óta ehhez volt szokva, úgyhogy most is a konyhában hortyogott a kanárija mellett.

Amikor Agnes belépett a lakásba, a kanári felébredt, és azt mondta: „Csirip.”

Csiripelj csak” – mérgelődött Agnes –, „de ha a nénit felcsiripeled nekem, akkor kirepítelek innen, de tudom ám, hogy nem tudsz repülni, majd megfog a macska.”

Ijedten némult el a kanári, és hallgatózni kezdett: a macska fent ücsörgött a tetőn, és az első emeleti kandúrral társalgott róla, miközben Agnes a szobájába osont.

Mindent el kellene mondani a néninek” – gondolta a kanári. „Milyen kár, hogy csak énekelni tudok. Bárcsak tudnék beszélni!”

10

 

Egy ilyen kanárinak bezzeg jó dolga van” – gondolta Agnes. „Bárcsak tudnék énekelni!” – folytatta magában, és lehuppant egy székre, ami megreccsent alatta, de ő csak ennyit tudott mindehhez hozzáfűzni: „Szakadj meg!” Olyan fáradt volt.

Nyomorúságosan nyikorgott a szék, ugyanis nagyon törékeny volt, miután a Kastner a néni miatti mérgében egyszer összetörte, és a néni csak ideiglenesen enyvezte össze négy hete. Agnes olyan lassan vetkőzött, mintha a harisnyái legalább tíz-tíz fontot nyomnának.

Szemben vele, a falon egy szentkép lógott: egy nagy fehér angyal lebegett egy szobában, ami talán szintén poloskás volt, és az előtte térdelő Szűz Máriának kinyilatkozta: „Az Istennél semmi sem lehetetlen.” És Agnes arra gondolt, hogy Eugen tényleg nagyon vigyázott, és egyébként is kedves ember, de sajnos egyáltalán nem az a hófehér angyal, hogy szeplőtelen fogantatás lehessen a dolog vége. Miért lehetett ez csak a Máriának, miért éppen őt választották ki az asszonyok között? Ugyan mi különlegeset nyújtott, amiért ilyen mesésen megjutalmazták? Nem is csinált semmit, éppen csak szűz volt, ezzel pedig mind így voltak egyszer.

Ő maga is így volt ezzel egyszer.

Még három éve.

Annakidején sokat mérgelődött és gyötrődött emiatt, mert a Theres és a többi vele egyidős lány, akikkel a különböző varrónőknél varrni tanult, mind maguk mögött hagyták már ezt a felesleges átmeneti állapotot, és teljes értékű emberekké váltak. Csak neki kellett szégyenkeznie és a kolléganőinek azt hazudnia, hogy már elvesztette a szüzességét. A Theres elhitte neki, mert egyszer látta az Englischer Gartenben sétálni egy cukrásztanulóval a Schellingstraßéből, és nem tudhatta, hogy ez a fiatalember a következő platformon állt: minél nagyobb a mennyei, annál kisebb a mezei szerelem. Valójában mennyei hazudozó és mezei nyúl volt, ugyanis önkielégítést végzett.

Amikor Agnes belátta, hogy ez a kényelmes lélek tisztességtudóan hagyja elfonnyadni, egy másik cukrásztanulóval állt össze a Schellingstraßéből. Az akár fodrász is lehetett volna, olyan jól ismerte az összes versenylovat meg a női divatot. Rajongott a labdarúgásért, nagyon olvasott volt, és amellett rendkívül kéjsóvár. Amikor azonban megtudta, hogy Agnes még szűz, megfutamodott. Azt mondta, úgy kéne lennie itt is, ahogyan a déltengeri bennszülöttek rendezték el ezt a dolgot, miszerint a menyasszonyaik szüzességét a rabszolgáikkal vetetik el. Ő nem valami buta fiúcska vagy vén kéjenc, hanem férfi, és nőt akar, nem ebihalat, és egyébként pedig nem rabszolga, hanem déltengeri bennszülött.

Végül, miután már teljesen elkeseredett, egy ügyvéd vette el a szüzességét. Az egész az Oktoberfesten kezdődött, a Lionella bódéja előtt. Ez a Lionella egy oroszlánlány volt négy oroszlánlábbal, oroszlánbundával, oroszlánsörénnyel és oroszlánbajusszal, és Agnes éppen azon tűnődött, hogy vajon ez a Lionella is szűz e-még, és ekkor ismerkedett össze az ügyvédjével. Az már négy pint sört megivott, következésképpen böfögött és nagyon vidáman volt. Agnes még meg akart nézni néhány torzszülöttet, és a belépőjegyeket az ügyvéd vette meg, mivel volt gyerekszobája. Azután kétszer felültek a hullámvasútra és kétszer a ringlispílre. Ketten megettek egy ropogós csirkét, az ügyvéd még megivott négy pinttel, Agnes pedig hárommal. Úgyhogy mindketten jól becsíptek, az ügyvéd meglepte Agnest egy mézeskalácsszívvel, aztán meglovagoltatta a hippodromban, és egy kisautóval az irodájába vitte. Ott lesöpörte egy abortuszper aktáit a kanapéról, és Agnes végre elvesztette a szüzességét. A kanapé cigaretta-, por-, bánat- és csalásszagot árasztott, és Agnes – vad elhatározása dacára, hogy végre emberré válik – reszketett az ismeretlen érzéstől. De nem sokat érzett belőle, annyira kíváncsi volt, az ügyvéd pedig észre sem vette, hogy a lány még szűz volt, annyira be volt rúgva. Amikor azonban Agnes bevallotta neki utána, hogy ő vette el az ártatlanságát, hirtelen kijózanodott, villámgyorsan begombolta a sliccét, és kidobta. „Zsarolni nem hagyom magam!” – mondta udvariasan. „Ügyvéd vagyok! Ismerem ezt! Védtem már hozzád hasonlót!”

Ez 1925-ben történt.

Télen azután beleszeretett egy férfi, akinek igazán kellemes orgánuma volt. Egy melankolikus kávéházi zenész volt az illető, egy mélabús hegedűvirtuóz, akit családi gondok gyötörtek. Azt mesélte Agnesnek, hogy az apja nem is az igazi apja volt, a mostohaanyja egy iszákos szadista, míg az egykori menyasszonya keserű csalódást okozott neki, mivel gyógyíthatatlan leszbikusnak bizonyult. Egyetlen szeretett nővérkéje még az ő születése előtt meghalt, ő maga pedig egy nagy magánzó, egy meg nem értett zseni, az örök éjszaka gyermeke. Borús, enyhe decemberi napon történt ez, és Agnes merő együttérzésből odaadta magát a férfinak egy padon, különben még megerőszakolta volna. Amikor azonban megtudta, hogy az apját igazából az orosz hadifogságban vitte el a tífusz, a mostohaanyja az igazi anyja, egy szegény, lestrapált kéményseprőözvegy, akit egyetlen lánya, a gépíró Frieda tart el, miközben a zenész iszákos, kártyás és nős, nem akarta többet látni, és a következő hétfőn szakított vele. Erre az írt neki egy levelet, hogy meg fogja mérgezni magát, mert Agnes együttérzése nélkül mit sem ér az élete, olyan csinos lány. De nem mérgezte meg magát, hanem az utcán leselkedett Agnes után, és még meg is pofozta volna, ha a kutas Karl a Schellingstraßéről meg nem védi, vagyis a virtuózt hasba nem vágja a csellójával. Így esett szerelembe Agnes a kutas Karllal, és ez már rendes szerelem volt – borzalmas rettegések közepette egy esetleges gyermekáldástól. De a kutas azt mondta, hogy az teljességgel lehetetlen, mivel vele még sosem esett meg ilyesmi, és erősen kétli, hogy ő lenne az egyetlen Agnes életében, és amúgy is csak együttérzésből kezdett ki vele, nem is az esete.

A kutasnak igaza volt, nem lett gyermekáldás, de Agnes az Olajfák hegyén térdelt.

Ismert a Schellinstraßén egy cselédet, aki egyszer csak összeesett a folyosón, és szült egy gyereket. Már bealkonyodott, mire beszállították egy anyaotthonba. Ott az ingyenes szállásért, ellátásért és kezelésért ablakot kellett pucolnia, padlót kellett sikálnia, és zsebkendőket kellett mosnia, és néhány óránként le kellett dőlnie egy elsötétített szobában néhány órára, hogy a lehető leggyorsabban el tudjon aludni, és legyen újra elég teje, mert a saját fián kívül még két idegen lelenccsecsemőt is szoptatnia kellett.

Egy másik cseléden viszont egy villanyszerelő büntetendő beavatkozást hajtott végre, és az vérmérgezésben meghalt. A villanyszerelőt letartóztatták, és aztán három hónap elteltével őrjöngeni kezdett a vizsgálati fogságban, és azt üvöltözte: „Én villanyszerelő vagyok! A drága családom éhezik! Drága emberek, én villanyszerelő vagyok!” De úgy tűnt, hogy nem hisznek neki, mert a drága detektívek csak megverték, és a drága bírák anélkül ítélték el, hogy lett volna neki egy drága ügyvéde.

Agnes egyszer bemenekült a Miasszonyunk-templomba a szakadó eső elől. Ott éppen arról prédikált egy prelátus, hogy minden leendő édesanyának arra kell gondolnia, hogy egy megváltót fog világra hozni.

És Agnes most azon tűnődött a poloskás szobájában, hogy az a nagy fehér angyalos történet ott azon a szentképen micsoda eget rengető igazságtalanság. Egyáltalán minden olyan igazságtalan, minden ember és minden dolog. Biztosan a szék is igazságtalan, és a szekrény, az asztal, az ablak, a kalap, a kabát és a lámpa is az. A Szűzanya is csak protekciós volt, ahogyan a Henny Porten, a Lya de Putti, a Dolores del Rio és a Carmen Cartellieri is az. „Ha az ember nem protekciós, vagyis nem ismer egy rendezőt sem, sohase lesz kiválasztva” – állapította meg Agnes.

Kiválasztva” – ismételte meg lassan, és a blúzán még látta Eugen bal és jobb kezének nyomait. Behunyta a szemét, és azt képzelte, hogy az ágya helyett a fűben ül. A szilfa alatt.

Eugen keze nem volt olyan undorítóan csontos, mint a stud. iur. Wolf Beckmanné, aki minden üdvözléskor majdnem összenyomta az övét. Csak akkor nem üdvözölte, ha egyenruhát öltött.

De nem is volt olyan szivacsosan faggyús, mint az öreg Meier Goldsteiné, aki néha otthagyta bizományba a La Vie Parisienne egy-egy ősrégi számát a néninél, és aki ilyenkor mindig azt mondta Agnesnek: „Micsoda pech, kedves kisasszony, hogy maga nem fiú!” És olyan ragadós, hideg keze sem volt, mint a Kastner szomszédé, aki egyszer azt mondta a néninek: „Hallom, a kedves unokahúgának nincs munkája. Kiváló összeköttetéseim vannak a filmiparban, a többi már csak a kedves munkanélküli unokahúgán múlik.”

És Agnes hallotta, hogy a mellette lévő szobában fel-alá járkál a Kastner. Halkan beszélt magában, mintha éppen kívülről tanulna valamit. Aztán hirtelen kiment a klozetre. „Csirip” – mondta a kanári a konyhában, Kastner pedig kijött a klozetről. Agnes ajtaja előtt megállt.

Agnes és a kanári füleltek.

Odafent a kandúr már otthagyta a macskát, és a macska kielégülten dorombolt: „Nemsokára megint megellek!” És a macskamegváltóról álmodott, miközben a Kastner kopogás nélkül benyitott Agneshez.

A Kastner úgy állt meg Agnes előtt, mintha kirakat előtt állna. A modern nadrágja volt rajta, ingujjban volt, és édeskés borotvaszappan-illatot árasztott.

Agnes úgy megrökönyödött a látogatáson, hogy felült az ágyban, mivel hallotta, hogy a gonosz kanári minden erejével azon van, hogy a nénit felébressze, és ha a néni itt találná a Kastnert, és ha a Kastner rá találna ülni az összeenyvezett székre, és ez a szék aztán szétesik, és –

Kedves kisasszony, ne haragudj rám” – kért elnézést a látogató Agnes kényszerképzeteit félbeszakítva, és gúnyosan meghajolt. „Honny soit qui mal y pense.”

A Kastner nagyon választékosan beszélt, mivel tulajdonképpen újságíró akart lenni, csakhogy annak idején az anyja más véleményen volt. Ugyanis sokat bajlódott a fogaival, és arra jutott: „A fogtechnikusok az emberiség jótevői. Azt akarom, hogy a fiam jótevő legyen!” A Kastner nagyon ragaszkodott az anyjához, úgyhogy fogtechnikus lett, de jótevő sajnos nem, mert csak fantáziája volt, precizitása semmi. A protézisek, amiket csinált, legfeljebb viccnek mentek el. Szerencsére a praxisa megnyitása után nem sokkal kitört a háború. Jelentkezett önkéntesnek, és katonai fogtechnikus lett. A fegyverszünet után feltette magának a kérdést: „Jótevő vagyok én? Nem, nem vagyok jótevő. Tipikus bohémtermészet az enyém, egy ilyen a léha Montmartre-ra való, nem pedig a Morgue-ba.” Megint újságíró akart lenni, de a filmiparban kötött ki, mert jó konzervatív profilja volt, és ismert egy homoszexuális segédrendezőt. Statisztált, sőt még egy kisebb szerepet is kapott A betlehemi gyermekgyilkosság, avagy dicsőség a magasságban Istennek című filmben. A filmet sohasem mutatták be, ő viszont repült a porcelánboltból, mert egy kiskorú statisztáról, aki az egyik betlehemi gyermeket játszotta, meztelen fotográfiákat készített. A gyermeket ugyanis egy felügyelőbizottsági tag tartotta ki. A Kastner egy pornográf klubon keresztül terjesztette a fényképeket, és ott ismerte fel ez a felügyelőbizottsági tag, akit egy lovassági tiszt vezetett be oda, egy Pikáns aktok című sorozatban a kiskorú kitartottját, és felháborodva jelentette ki: „De hát ez még rosszabb, mint a striciség! Ez fotográfiai striciség!”

És most ez a fotográfiai strici Agnes ágyánál járt fel-alá, és nagyon nagyra volt a szónoki képességeivel.

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 9-10. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása