Felad egy hirdetést. A távoli országba szakadt rokont keresi kétségbeesetten, hívja, várja haza Szovjet-Észtországba a család. Illetve a KGB, de ezt csak a menekülő tudja. Odahaza hotelek épülnek, a nép kultúrája szárnyal, prostitúcióról szó sem lehet. A finn itt kérdezi meg, ugyan miért nem tér haza az észt? Mert a hoteleket lehallgatják, a zászlók a fiók mélyén, Tallinn macskakövein pedig orosz selyemharisnyában tipeg a gyönyör.

Sofi Oksanen itt járt a Könyvfesztiválon, díszvendég volt és galambokat hozott: a Scolarnál Bába Laura fordításában frissen megjelent Mikor eltűntek a galambok című regényt.

Sorozatról van szó, a Tisztogatás, a Sztálin tehenei – valamint a készülő újabb kötet is –  mind-mind a közelmúltra kérdeznek rá. Észtország múltjára, besúgókra, finn építészekre, vodkára, natasákra, a hozzájuk mért és tőlük számított időre, romantikára.  Ezek a sokáig lezárt, cirill betűkbe nehezült szavak az észt emberek számára egészen mást jelentenek, mint egy történeti írás számára, mondta Oksanen a csütörtöki pódiumbeszélgetésen.  Az írónő itt megjegyezte, Észtországban – habár a költészet hangja nagyon is politikus-közéleti –  meglepően kevés történelmi-fikciós írás jelenik meg, tudományos irodalom viszont annál inkább. Ő maga ezért ír,  s mint mondja, az olvasó, a szereplő és történelem nézőpontja sűrűsödik regényeiben eggyé. Ez az, ami igazán meghat, nem a deportálás, mint szó, és nem a deportáltak száma.

oksanen_1

Fotó: Bach Máté/prae.hu

A terem telis tele volt emberekkel, muskátlival a színpad peremén, a szinkrontolmácsok dolgoztak, mégis, itt minden ideg feszülten Oksanen felé fordult. Az írónőt Winkler Nóra kérdezte – több-kevesebb sikerrel – írásról, webkettőről, díjakról és kutatásról… csak épp a galambokról tudtunk meg tőle roppant keveset. Elmondta viszont, hogy mekkora meglepetés volt számára az első, az igazán első fordítás. Szerinte a finn író “nem készül rá, hogy lefordítsák”. Enyhe iróniával megjegyzi viszont, hogy sokan kíváncsiak a közel negyven nyelvre átültetett, a világon számos színpadon játszott Tisztogatás titkára. Nincs titok. Nem maradhatott titok, Oksanen prózájának titka ugyanis a nő bensőjéből felpárolgó szégyen, a szembenézés, szembenézettetés és a részletekből szivárgó feszültség. Winkler Nóra rákérdezett, honnan e sok apróság. A finn dezodoros palackok, a bulimia kórképe, a világháborús pisztolyok… Oksanen megtanult lőni, tudja, hogy a szenvedésről nehezen beszélnek az emberek, és hogy egy kihallgatás után a nő megnémul. És mégis, honnan ez a sok éles kép? Oksanen elmondja, újságokból, női magazinokból. Az észt függetlenség első időszakának női magazinjaiból, melyeket a szovjet idők alatt egy ország rejtegetett és utóbb egy generáció használt fel a teljes megújhodáshoz.

A pénteki sajtótájékoztatón Oksanen elmondta, hogy ez a megújhodás igaz volt, Észtországban nincs lehetőség a szovjet éra felé forduló romantikának. Még az ismét gyártott orosz bonbonok, vagy a Viru hotel valutabárja ellenére sem.  A Sztálin teheneiben merül fel önálló problémaként a nyolcvanas években nevelkedett Anna billegő-bizonytalan állapota Kelet és Nyugat, Finnország és az Észt SZSZK között. A tősgyökeres finn városban a nők nadrágot hordanak, az utak sárosak, az erdő nyirkos, az észt nőből pedig orosz kurva lesz. Tallin más. Tallinban macskakő van, és napsütés, és a szitkozódásoktól meg a sorban állásoktól függetlenül sok nevetés, pirosló cseresznyék és orgonaligetek, lepusztult kastélyok és szélmalmok, mohával borított szalmatetők, borókaillatú edényalátéteken ütött-kopott alumíniumfazekak… és a kőrisfák szegélyezte dűlőutak végében szürkére aszalódott tejesbódék állnak. Akkor mégis milyen a finnek és az észtek közötti viszony? Milyen volt?

A teremben nem volt igazán tömeg, az írónő aprólékos, készséges választ adott minden kérdésre, így beszámolt a 2009-es észt szoborkrízisről, melynek során Oroszország első alkalommal avatkozott be egy független NATO-tagország belpolitikájába, szólt továbbá nyelvi és etnikai problémákról,valamint a fordítottsággal és fordítással járó finomságokról. Elmondta, hogy számára az egyik legnagyobb nehézséget az okozza, hogy észt gondolatokat, észtül írjon meg, de finn nyelven, úgy, hogy közben mintegy a fordítókat is segítse.

Pedig eltalálja. Mindig értjük, és sosem mond túl sokat. Viccel és sokkol, és újra meg újra beszámol arról, mennyi gondoznivaló, elárvult-értékes történetünk van itt Kelet-Európában.

Sofi Oksanen volt a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Pódiumbeszélgetés és  sajtótájékoztató. 2014. április 24-25.