MÁGLYA

 

A mobilomon őrizgetem őket. A kékfejűeket a tűz körül, akkor nyomtam a pöttyre, amikor legmagasabbra csaptak a lángok. A zöldcipős orrát majdnem megpörkölte, mégsem húzódott vissza. A félnővére rántott rajta egyet, pont mielőtt a szemöldökéhez kaptak. Valami miatt mind közelebb húzódnak.

Talán azok a furcsa fehér csíkok, olyanok, mint anya nyaka, aki jobbra ül. Anya mellén a testvérem, ő fél csak meg a zöld nővére, egymástól ijednek meg vagy attól, amit ők látnak csak a csíkok között. A száraz, elsatnyult faágak, a fák felesleges kezei, amiket a metszőollóval csapunk vagy a vihar tör le. A levelek, amik még tél előtt pöndörödnek össze, nem jut tápanyag beléjük, nincs keringés. Belőlük lesz a máglya, azt üljük körbe, belőlük és a törzsből lesz a gitártest és a nyak.

A völgyben a többi növény élő, az a pázsit, amire leülünk. Este van, mégsem nyirkos, nem fázunk fel, nem kellenek a plédek. Ahol a lyuk, ott rakjuk körbe kövekkel, földkupacot is hordunk mellé, ha túl nagyra emelkedne.

A piros testvérek guggolnak a jobb szélre. Balra, mint a vonatozáskor, kapaszkodnak a félig testvérek. Két szélen a két fagitár egy törzsből, gitártestvérek. Anya vigyáz legkívül, a hasán és benne is egy-egy kisebb. Velem szemben a másik őr, én a képre, ő a lángokra vigyáz.  Amikor megnyomom a gombot, mindketten behunyjuk a szemünket.

Most szétküldöm ezt a fotót a mobilomon és teggelünk, átmegyünk, ki a néző, ki fél, ki az őr, aki ébren van. A dalra senki sem emlékszik, pedig ugyanúgy szólt mindkét gitáron és a fiúknak is épp ugyanolyan hangja volt. Pedig nem aludt el senki a füst miatt.

Sorakozó, a legkisebb legelőre, növekvőben. A sípos mellett egy sárga vödör, benne különböző méretű ollók, kések, metszőollók. A gyerekeké gömbölyített, a felnőtteké a metsző, azt nehéz összenyomni és fixálni egy kis gumival lehet csak, amit a másik fogójára is rá kell húzni. Miénk a szőlőkacs, a metszőollósok mennek az ágakra.

A hónaljhajtások a kordonra kapaszkodnak, pedig jó lenne szüretkor, amikor ki kell a drótok közül a szemeket bányászni és sok levelet leszabunk, azok takarják a fürtöket. Ha túl erősen csináljuk, elhajlik a tőke, újrakötözés. A gömbölyített befér a drótok közé és lecsípi a fás szár találkozásánál, pont tőből. A metszősök csak a kilógó végeket, nagy kupac lesz. Odadugom az ujjam a végébe, nedves és fűszagú, kicsit keserű, amikor megnyalom. Ez kanyarog, keserű fehér csík, amit körbeülünk, ami a levelekből, a felesleges részekből meg a kacskaringós zöld indákból jön. Csípi a szemünket.

 

KECSKECSÖCS

 

Kilenc óra harminc, betolás. Éjfélkor keserűsó, aztán sós víz, négy palack a mosdókagyló mellett. A fogmosó poharat kiöblítik, az üvegben még tegnapról narancslé, azt legkorábban délután lehet meginni, talán nem csiccsen meg. A pohár 2,5 dl-es, a sós víztől hányni kell. Összeszorítom a számat, nem engedem kifolyni, még sok pohár.

A nyugtatósnéni előbb felírja a hőt, a székletet és befecskendez a zacskómba egy újat. Hátranyomja a mellkasom, pihenni fogok és könnyen tesznek a gurulósra. A folyosón számolom a festményeket, csendélet, váza, virágok elrendezve a terítőn, az asztalon, túl gyorsan megyünk, elmosódnak, a meztelen nő még, aztán eltakarja a csapóajtó.

A meztelen nőnek rálapul a melle a felső bordájára, ahogy copfoz. Kecskecsöcsű, nálunk így mondják a szőlőre, amelyik a terülős mellre hasonlít. Csemege, szeptember elején legkésőbb le kell szedni, mert megsavanyodik. Ezt nem rakjuk a borba, csak az otellót meg a zweigelt, ez a gyerekszőlő, olyan kosárba kerül az asztalra, mint a képeken.

A nő is meg van nyitva, a lábában, a combján, a hasán, a mellén, a nyakán, a felkarján a vénáknál. Legkönnyebb a könyökhajlatnál, ott a lágy rész, amikor beszalad, nem ugrik le az érről. Bokába csak végső esetben, ha túl hegesek a vénák.

A nyílás narancssárga, a falán, a nyálkán fehér csíkok, citromsárga sávok. A gyulladt részek foltosak, mint a kecskecsöcsű bazsarózsája, rózsaszín és minden szirma látszik. Becsukja a szemét, miközben igazít a haján, feltupírozza, úgy nagyobbnak tűnik a copf, mikor betekeri. Az enyémet lenyomja a párna, oldalt fekszem és csak néha nézem a monitort, a köpenyem és a nadrágom előre lyukasztott, ott járnak a műszerek. Alá nem engednek öltözni, most az én mellem is rálapul a felső bordámra, hideg és nyirkos, mint az ágyon a nylonhuzat, csak a képernyőn és az alagutakban vannak meleg színek.

Az egyikben fut a kígyó gerince, azon lehet belovagolni, ahol a nagylyukú virág gyűjti össze a köpenyeseket. Az ajtónál sorba állnak a kígyógerinc egy-egy porcán, a hátsók az elsők derekába vagy vállába kapaszkodnak, kiegyensúlyozzák egymást. A legelső jelez, amikor el lehet indulni a másik járatba, ahonnan a fehér golyót csippentik ki. A fogó leszorítja a vágatot, amíg a következő hegeszt és leégeti a szélét. A citromsárga jelzősáv mentén irányítják kifelé a világítós végűt és a felvevőt, a bazsarózsa egyre kisebb, a vájat pedig szűkül és világosodik. A zacskóba egy másik átlátszó folyadékot nyomnak, mielőtt elindítják a kocsit. Visszafelé a kecskecsöcsűt keresem, mielőtt elalszom, látom, hogy ő is fehéredik.

 

Ruttkai Bori Hordozható tábortűz és Kovácsné Gyapjas Betonka c. képeihez, elhangzott a Gyapjas Betonka Fiókos nappala / Ébrenlét c. esten (Legát Tibor-Tóth Kinga-Vécsei Rita Andrea-Vörös István, moderál: Pálfi Anna), 2014. márc. 18-án a Roham bárban.