Idén végez a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szak első osztálya. Április 24-25-én a fizikaisok öt irodalmi adaptációra épülő összművészeti etűddel lepik meg a nézőket a Trafóban, a Zárlat című produkcióban a fizikai színházra jellemző sokszínű dramaturgiával.

widder1

Widder Kristóf rendhagyó diplomamunkájában, Bret Easton Ellis a Nullánál is kevesebb tettvágytalan nemzedékét kapcsolta össze a mai huszonévesek világával a mozgás, a film és a zene hármas kombinációjában. Widder Kristóffal Kovács Gabi beszélgetett.

KG: A nullánál is kevesebb (Bret Easton Ellis első regénye) már a megjelenése pillanatában, 1985-ben hihetetlen népszerű lett. Ez volt az író első munkája, és elég pontos képet kaphattunk egy generációról, az ún. x generáció múlt és jövő nélküli világáról. Aktuálisnak tartod ma is ezt a történetet?

WK: Szerintem nagyon aktuális. Néhány éve teljesen véletlenül került a kezembe ez a könyv és miközben olvastam, nagyon is ismerősnek érzetem azt, ahogyan a történet szereplői beszéltek egymással. Elsősorban a kiüresedés része hatott rám, nem feltétlenül a Los Angeles-i hangulat. A céltalanság, a kommunikáció képtelensége, az ambíció teljes hiánya úgy láttam, a saját, egyre furcsább kommunikációs eszközöket használó y generációmban is ugyanúgy jelen van. Az alap ugyanaz, sok szempontból nem érzem a különbséget az y és az x generáció között. Így nagyon nem is kellett alakítani az anyagon, tehát egy az egyben átemelhető volt színházi adaptációra a regény számomra is izgalmas része.

Mondtad is egy interjúban, hogy nagyon vonzanak azok a helyzetek, amelyekben a sorsok, a viszonyok végletes szituációkban bontakoznak ki. A tavalyi vizsgaelőadásodban is ezekkel a témákkal foglakoztál amikor Agota Kristof A lift kulcsa című egyfelvonásosát, illetve Krasznahorkai Herman, a vadőr című novelláját adaptáltad színpadra.

WK: Valahogy ezek a sztorik találnak meg, azt is szokták mondani, hogy minden művészet alapja a konfliktus keresése és feldolgozása, és persze a kérdések feltevése. A választásaim mégsem tudatosak, nem kutatom célirányosan a feldolgozásra váró kegyetlen műveket. Egyszerűen vonzanak az extrémitások, a drámák szélsőségesebb megnyilvánulási formái, ebben találok igazán megfogalmazni valót. Ez a hozzáállás alapvetően az egész osztályunkra jellemző, hiszen fizikai rendező szakra járunk, és ezzel valahogy együtt jár az is, hogy nem a realista, hagyományos színházi formákat keressük, hanem a nagyon mai, a mára reflektáló történetekkel szeretünk foglalkozni.

A fizikai színház több különböző stílusirányzat gyűjtőneve (kortárs tánc, mozgásszínházi formák, akrobatikus képességek), és ráadásul ezekben a formákban a szöveg nem feltétlenül van jelen. Magyarországon a fizikai színház mintha egy kicsit más lenne, a szöveg és a mozgás igyekszik közeledni egymáshoz. A nulla című előadásban ez a komplexitás hogyan jelenik meg?

WK: Igen, van ez a „physical theatre” kifejezés, amit idehaza átvettek, de nálunk a kortárs táncélet vagy fizikai színházi élet mégsem azonosítható a külföldi gyakorlattal, vagy nem annyira összehasonlítható vele. Angliában például az iszonyatos fizikalitásra, a testi igénybevételre épülő mozgásszínházakban nem nagyon használnak hosszabb szövegeket. Magyarországon, ebben a szűk kis kulturális körben úgy alakult, hogy a fizikai színház azt jelenti, hogy a mozgás és a szöveg egyszerre van jelen, illetve egymással kombinálva, egymást kiegészítve hol az egyik, hol a másik lesz a hangsúlyos. Valójában mi is ezzel foglakoztunk az egyetemen, a mozgással és a szöveggel, ezek összekapcsolásával. De számomra ez inkább egy összművészeti munka. És ez igaz a nulla című darabra is, ráadásul ebben a trafós projektemben a mozgókép is jelen van, valahogy most ezzel a három műfajjal próbálok létrehozni valamit, és az, hogy kísérletezhetek ezeknek a formáknak a kombinációjával, nagyon felszabadító.

widder

A nullánál is kevesebből készült egy film is, láttad?

WK: Azt most már direkt nem nézem meg, majd a premier után. Annyit hallottam róla, hogy Robert Downey Jr. egészen elképesztő benne.

Sosem tanultál korábban táncolni, de jártál gyerekkorodban Földessy Margit drámastúdiójába, aztán amikor először indítottak színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakot, el sem mentél, mert úgy gondoltad ehhez kevés vagy. A következő évben mégis jelentkeztél.

WK: A színház szeretete értelemszerűen Margit és a szüleim által jött az életembe. A családdal rendszeresen jártunk színházba, a szüleim vittek magukkal kulturálódni, és nagyon hamar szerelem lett az egészből, később aztán a táncszínházi élet is el kezdett vonzani. Az érettségi után színházi rendező szerettem volna lenni, de pont akkor nem indult ilyen osztály, viszont jött ez a fizikai rendező irány és bevonzott. Mivel nagyon sokat jártam kortárs táncelőadásokra – Frenák Pál, Bozsik Yvette, Horváth Csaba darabjait rendszeresen megnéztem –, és hát mindig is nagyon lenyűgözött ez a világ, volt egy olyan érzésem, hogy lekéstem már arról, hogy én táncos, koreográfus, vagy bármi ezzel kapcsolatos alkotó lehessek. A tánccal már korábban el kellett volna kezdenem foglakozni, úgy éreztem, hogy ez a hajó elment, hogy itt vagyok 16 évesen és baromi késő van mindenhez, mert vannak, akik már gyerekkoruk óta táncolnak. Szóval kezdetben volt csak a távoli csodálat, aztán amikor újból meghirdették a szakot és kiderült, hogy technikai tánctudás nem kell hozzá, jelentkeztem. Valamilyen kis koreográfiát kellett vinni a felvételire, nem is emlékszem, hogy mit csináltam pontosan, nagyon zavarban voltam, azt hiszem az összes táncszínházi élményemet belesűrítettem a felvételimbe. De valójában nem is a tánctudás volt a lényeg, az embert nézték, és nem a technikai tudást mérték fel. Egyszer csak ott voltam, bekerültem, igazán éles váltás volt, meg sokkoló is, de nagyon pozitív. Azt a szabadságot kaptam meg, amire vágytam, amit úgy érzem máshol – és ezzel nem minősítem a többi szakot – nem kaptam volna meg. A klasszikus színházrendezői osztályok sokkal nagyobb hagyománnyal rendelkező struktúrára épülő képzést kapnak általában. De mivel a mi osztályunk volt az első a fizikai színházi koreográfus szakon, az egész öt évünk a kísérletezésről, a kötetlenségről, a szabadságról szólt.

 

Horváth Csaba osztályfőnök mondta, hogy bármi is lesz belőletek, esélyetek van arra, hogy többet tudjatok, mint más, mivel nagyon sokfélét tanultatok. Te is így gondolod?

WK: A több lábon állás nagyon hasznos, és ez nekünk mindenképpen erényünk. Ha kell, táncosként, ha kell, rendezőként, vagy ha szükséges, koreográfusként is tudunk dolgozni különféle fizikai vagy prózai színházi munkákban. Sőt ha a saját dolgomat csinálhatom, akkor mindezt össze is vonhatom. Ráadásul egyre népszerűbb a fizikai színház, mindig lesz a nagyközönségnek egy olyan érdeklődő kisebb, szűkebb csoportja, amelyik nyitott a színházi kísérletezésekre, és őket is kell szolgálni.