reflexió a Nereye ‘Hová? Merre?’ című előadásra, MITEM fesztivál

Előzetes rossz tapasztalatai után az ember lánya némi szkepticizmussal vág bele a MITEM fesztivál multikulti közegébe. De ahogyan a mesékben, úgy ennek a történetnek is hepiend lett a vége, mert őszintén megjött a kedvem a rendezvénysorozathoz: most egy izgalmas kortárs drámát ismerhettünk meg, és egy nagyon sokrétű (néhol ugyan elég problematikus) előadást láthattunk.

10171765_10201020908404644_3772281415770772176_n

Az Ankarai Állami Színház társulata nagy hangsúlyt fektet(ett) a társadalmi szerepvállalásra, a migrációs problémák hangsúlyozására (illegális be- és kivándorlásra egyaránt). Ezek a kérdések nem csak előadásukban jelentek meg, hanem szorosan a darab tematikájához tartozott egy a stúdiószínpad előtti mini fotókiállítás, melyet a szünetben, valamint az előadás előtt és után lehetett megtekinteni. De ugyanúgy hozzájárult az élményhez az előadásról szóló ( sajnos csak törökül kézbe vehető) kiadvány is (már amennyire képességeimhez mérten ki tudtam bogarászni, de természetesen a fényképek segítettek, hogy ne gondoljam egy jól eladott szakácskönyvnek). Ezek mintegy szociológiai oldalról világították meg ugyanazt a problémát, amelyet az előadás saját művészi eszközeivel bemutatott, és habár nem is rohantunk azonnal lenyomozni az összes menekülttábort Magyarországon (egyébként kettőt), azért azt biztosan állíthatom, hogy (egy népszerű, ám frappáns színházi közhellyel élve) mindenki hazavitt az előadásból egy darabot. A szinopszis által felvetett téma szociológiailag teljesen megállja a helyét. Ma már egyszerűen nem mehetünk el az illegális migráció mellett, amikor a menekülők egészen abszurd, sokkoló körülmények között, életüket nem kis mértékben kockáztatva szöknek el hazájukból egy békés élet reményében.

A Nereye ritmusát nagymértékben meghatározta a szituáció és a radikálisan lecsökkentett játéktér, ami egy, a színpad közepén elhelyezkedő kamionbelső volt. Az előadás erősen hajazott a tárgyalótermi dráma műfajára, a bezártságból eredő konfliktusok, a nyomozás, a fokozatosan felszínre kerülő tragikus múltak és életutak a magyar néző számára is jól ismert, klasszikus dramaturgiára épültek. Az előadás két módon teszi igazán izgalmassá ezt a nagyon szigorúan kötött formát. Az egyik a színészi játék, a másik pedig a kamionon kívül játszódó, jövőbeli jelenetek. Volkan Özgömeç rendezése a színészeket és a közönséget is megdolgoztatta (utóbbit főként persze érzelmileg). A rendező nagyon pontosan építette fel az előadást, a színészeknek sokszor pillanatok alatt kellett jelenetet, helyszínt váltaniuk, majd egy rövid levezető zene alatt észrevétlenül visszabújni a kamionra és folytatni az előző képsort.

10170719_10201020908804654_7957235089007960067_n

Igazán döbbenetes szembesülni a Sztanyiszlavszkij-féle hagyomány különböző kultúrákban való továbbélésével. Özgömeç (feltehetően) zseniálisan bánik a színészeivel, ami néhány igazán kimagasló alakításban nyilvánul meg, főleg Bülent ÇİFTÇİ, Şevki ÇEPA, Cebrail ESEN és Sedat KEÇECİ játékában. Nagyon régen láttam ennyire zseniális színészi játékot és ilyen mély karakterábrázolásokat, viszont sajnos csak a férfiak brillíroztak. A nők (feltehetőleg) sem a megírt darabban, sem az előadásban nem kaptak jelentős szerepet, karaktereik kimerültek a néma, gyerekét görcsösen szorongató anyában és az olasz prostituáltban. Ez valószínűleg halmozottan feltűnik egy török előadásban és sajnos magammal kapcsolatbanm sem tudom mással magyarázni, mint a törökökkel kapcsolatos sztereotípiákkal. Nem csak a háttérbe szorított nők szúrtak szemet, hanem a statisztaként használt – hogy a legpontosabban körülírjam őket – „kamiontöltő” utasok. Ők szintén csak néha, egy-egy apró mozdulat erejéig kerültek a figyelem középpontjába, nem tudtunk meg róluk semmit. A nőábrázolással ellentétben viszont ezt a rendező nagyon ügyesen alkalmazta, mert így a főszereplők ismeretlen, gyanús, emberekkel utaztak összezsúfolva, akiknek ők ugyanolyan idegenek voltak, mégis meghatározták egymás életét, hiszen pár napig csak egymásra voltak utalva, ha tetszett nekik, ha nem. Nem mellesleg pedig tőlük is nagyon összeszedett színészi játékot láthatunk, jelenősen hozzájárultak a markáns színpadi világ megteremtéséhez. Az alakítás és a dráma zsenialitása, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt, nagyon pontos képet kaptunk a szereplőkről, akik a legkevésbé sem voltak egysíkúak, sőt sokszor megrendítőek, olykor viccesek, sőt még arra is volt példa, hogy egyszerre mind a kettő.

1488205_10201020909284666_3812978833112566921_n

A dráma kamionos jeleneteit a szereplők jövőbeli, már emigráltként élt életének „külső” szituációi dúsítják, a jelenetsorok puzzle-szerű összeillesztése határozottan izgalmas, fenntartja a figyelmet, ám kissé didaktikus a karakterek jövője: a dolgos családapa nejével együtt békés könyvesboltot alapít, a zarándok hívő mártírhalált hal, a nagyszájú világfiból strici lesz – kissé meseszerű, abszolút kiszámítható elemek ezek. Nagyon következetes szál a velük utazó gyermek halála (jobban mondva halálának fényre derülése). A Nereye során többször céloznak rá, hogy a gyermek feltűnően csöndben van, soha nem reagál semmilyen külső intencióra, még akkor sem, amikor a kamion hirtelen befékez. Az erre való utalások kellően homályosak, nem feltétlenül gondolunk arra, hogy a gyerek halott (minden ilyen utalás után egy vicces jelenet eltereli a figyelmünket), persze a nézőnek hátborzongató sejtése támad, amit a darab végén ki is játszanak.

A téma nemcsak hogy magában hordozza a lehetőségét, de az illegális migráció kapcsán kézenfekvő a hatásvadászat (és a giccs eszközeinek) használata. Az előadás többnyire nagyon ügyesen lavírozik a túlzás határán, de helyenként egyértelműen hatásvadász, és ezt még az erőteljes színészi játék sem tudja kiküszöbölni. Esztétikailag jelentősen csökkentette az előadás súlyát az utolsó jelenet, amikor az addig néma anya, látván gyermeke halálát, hisztérikus őrjöngésbe kezd, melynek csúcspontja az volt, amikor egy igazán drámai zene kíséretében hatalmasat csap a földre, és a szín elsötétül. Kissé groteszkké tette a helyzetet, hogy a közönség szinte azonnal tapsviharban tört ki, mi több: bravózva, állva tapsoltak a társulatnak.

Az előző MITEM-es élményemhez képest sokkal elégedettebb voltam, és azt hiszem a szervezők is így voltak ezzel. Ezúttal elmaradt a tolmácsbaki, a tropára ment, vagy rosszul funkcionáló tolmácskészülék, így az előadás első hat percéről sem maradtam le. A közönség nagy része abszolút pozitívan nyilatkozott a Nereyéről. Én kellemesen csalódtam és komolyan elgondolkodtam a téma szociológiai hátterén, s azt hiszem az alkotóknak talán ez a legnagyobb sikere.

mietemm

A képek forrása: http://nemzetiszinhaz.hu