Vannak olyan produkciók, amik úgy tudnak zseniálisak lenni, hogy a hallgatónak semmi kedve nincs beletapsolni az időnként beálló csendbe, mert azzal csak belerondítana a hangulatba. Ez a fajta tetszésnyilvánítás a Stand-Up Tragedy elnevezésű projektre, illetve az utána következő Jazzin’ the Box-koncertre is érvényes, amelyek egy Microphobia-est keretében zajlottak április 9-én a Roham Bárban.

Mielőtt a Stand-Up Tragedy elnevezés kapcsán részletesebb elemzésbe kezdenék, meg kell említenem valakit, akiről valószínűleg mindenkinek megvan a maga véleménye kicsiny országunkban: Puzsér Róbertet a legtöbben valószínűleg a Csillag születik zsűrijéből ismerik, korábbi és egyéb kritikai tevékenységeiről pedig csak részben vagy egyáltalán nem tudnak. A Puzsér-féle – első látásra leginkább tényleg csak bunkóként leírható – attitűd valójában valami olyasmi, amit ennyire vehemensen előtte senki sem képviselt Magyarországon. A kocsmakultúráról van itt szó, a „majdénmegmondom”-hangnemnek arról a formájáról, amikor nagyon csalódott emberek inkább már csak maguknak mernek nagyon komoly mondatokat dünnyögni, mert ha valaki másnak beszélnének, akkor az illető első reakciója a „mitértélteelazéletben”-típusú okoskodás lenne. Na, ez utóbbi válaszreakció az, ami Puzsért a legkevésbé sem érdekli, mert míg a kocsma emberének szerepében is tetszeleg, addig is kellően művelt és tájékozott ahhoz, hogy érvelni tudjon. Épp ezért nem magának dünnyög, hanem – annak teljes tudatában, hogy ezzel egzisztenciálisan nem keveset kockáztat – a nagyközönség elé lépve mondja el a véleményét.

Erre a kis kitérőre leginkább azért volt szükség, mert Puzsér nélkül nehezen lehetne bármit is kezdeni a Stand-Up Tragedy-jelenséggel, amelynek körülbelül 2 évvel ezelőtti születésekor amúgy ő maga is jelen volt. Ez utóbbi tényt már az est házigazdája, Gödri Bulcsú említette a bevezető szövegben, hogy ezt követően a színpadra hívja az est első fellépőjét.Csepeli R. Zoltán száz százalékosan közéleti monológja először arcon csapott és annyira zavarba hozott, hogy feltegyem magamnak a kérdést: hogy a fenébe fogok én ilyesmiből egy huzamban négy órát kibírni? És itt nem is arról van szó, hogy önmagában rossz lenne (nem az), de annak az elviselése és kezelése, hogy az embert ennyi időn keresztül folyamatosan érik esetlegesen provokatív kijelentések, ingerek, személyfüggő. Van, aki bírja, van, aki nem. Én akkor még azt hittem, nem fogom bírni. Ehhez képest az történt, hogy egyre jobban élveztem.

Csepeli R. után egy rövid szünetet követően Pálfalusi Zsolt lépett színpadra a Laptop tragedy elnevezésű performansszal, amelynek performansz-jellege abból állt, hogy a fellépő nem szólt egy szót sem, ellenben leült a laptopjához, és gondolatait írásban közölte a közönséggel, akik azokat kivetítve láthatták. Szövegének témája már önmagában is kellően morbid és provokatív volt (a kommunizmus esztétikája), aminek szemléltetéséhez időnként használt fel egyéb elemeket is, úgy mint filmrészleteket és képzőművészeti alkotásokat, továbbá a performansz teljes ideje alatt sötét zene szólt. Az összhatás szokatlan volt, zavarba ejtő, és ezzel együtt is magával ragadó. Továbbá bizonyította, hogy a „kritika” kifejezés is továbbgondolható, és sokkal több kihozható ebből a műfajból (is), mint amennyit egy mezei újságíró (pl.: e cikk szerzője) hoz ki belőle rutinból.

A házigazda, Gödri Bulcsú fellépése közben – aki szintén egy közéletibb blokkot nyomott le – abba gondoltam bele: mégis hogy lehet az, hogy a színpadon levők kötözködnek, problémákra, visszásságokra hívják fel a figyelmet minden általuk említett szóban, és mégis itt emberek ülnek, és hallgatják őket? Ezek az emberek talán szeretik hallani, hogy nem tökéletesek? Nem. Inkább arról lehet szó, hogy ezek az emberek – a színpadon lévők és az őket hallgatók is – folyamatosan reflektálnak mind saját magukra, mind az őket körülvevő világra, és minden pillanatban, amikor reflexszerűen hátradőlnének, és azt mondanák, rendben van, a gonosz külvilággal szemben mi legalább értjük egymást, ehelyett inkább kérdésként teszik fel ugyanezt: értjük egymást? Első látásra kiégett panaszkodóknak tűnnek, valójában pedig csak kellő határozottsággal és erős tudatossággal jelzik, hogy amúgy ők is vannak. Kiemelve azt, hogy is. És hogy senki sem megvetendő. Egy olyan formáját művelik a vitának, amilyennek nemcsak hogy van értelme, de zseniális is, és nagyon becsülendő.

Az est levezetéseként A Jazzin’ the Box zenekar játszott nagyjából másfél órát. Lehetne beszélni arról, hogy stílusukra talán a legátfogóbban a jazz jelzőt lehetne mondani, ez egyrészt nem igaz, másrészt nincs értelme. Zongora, basszusgitár, beatbox és ének, többségében feldolgozásokkal, amik mégis úgy hatnak, mintha saját számok lennének. Így még senki nem adott elő Leonard Cohent, Bob Dylant vagy Nirvanát, és nem is fog soha többé. Hogy miért? Leginkább azért, mert Pápai Zsanett énekesnő úgy vérprofi, hogy közben nincs egy jól bejáratott, biztos rutinja azzal kapcsolatban, hogy mit csináljon a színpadon. Az az imidzse, hogy nincs imidzse: jelenléte és gesztusai egy pillanatig sem válhatnak erőltetetté, mert mindig elmerül az adott és egyedüli pillanatban. Van, hogy egyszerűen csak tündéri; van, hogy úgy szenvedélyes, ahogyan az legendás magyar dívák sajátossága; és van, hogy olyan, hogy ha kivennénk alóla a zenét, akkor a csupasz hangjával és az egész kisugárzásával beleillene akármelyik David Lynch-filmbe. Ez a „kifelé reflektálok, és közben én is változom”-attitűd már a Stand-Up Tragedy-fellépők esetében is megvolt, a Jazzin’ the Box koncertje pedig tökéletes kiteljesedése és levezetése volt ugyanennek.

Négy és fél óra eltelt úgy, hogy az eleinte zavaró gyanakvás, hogy vajon mennyire lesz könnyű és fogyasztható az este, észrevétlenül csapott át abba, hogy nem ez a lényeg, hanem hogy ott vagyok, és már a jelenlétemmel is reflektálok rá. Nem kell mindenben egyetérteni ahhoz, hogy az ember jól érezze magát egy társaságban, és remélem, hogy ezt az est minden fellépője és teljes közönsége nevében is mondhatom.

Microphobia: Stand-Up Tragedy + Jazzin’ the Box koncert. RoHAM Bár 2014. április 9.

Fotó: Pozsonyi Roland

Tekintsd meg az eseményről készült többi képet is!

[portfolio_slideshow id=15651].