5

Agnes éppen meg akarta kérdezni Eugent, hogy ugye ő sem hiszi, hogy az egész nyomorról a zsidók tehetnek, mint ahogyan a Hitler mindenhová kiplakátozza, amikor Eugen a térdére tette a kezét, és ő elhallgatott.

A kellős közepén.

A bal térdén érezte Eugen bal kezét.

Erős és meleg volt a keze.

És egyre erősebb lett, és Agnes érezte, hogy átmelegíti a harisnyáját és aztán a bőrét is, és egyre nehezebb volt eldönteni, hogy mit is kezdjen Eugen bal kezével és a saját bal térdével. Talán mondja azt: „Maga meg mit művel a maga bal kezével? Nehogy azt higgye, hogy a bal térdem a maga bal kezének van ott! Az én térdem nem olyan térd! Az én térdem arra van, hogy térdeljek, és nem pedig arra, hogy a végén még felizgasson!” Vagy ne is mondjon semmit, csak szelíden vegye le Eugen bal kezét a saját bal térdéről, vagy tréfásan üssön Eugen bal kezére, és mosolyogjon hozzá, de talán éppen ezzel késztetné bizonyos térdgondolatokra Eugent, mivel talán nem is tudja, hogy a bal keze Agnes bal térdén van, talán csak véletlenül tette oda, és akkor ez nagyon kínos lenne, mert akkor azt gondolná, hogy Agnes azt gondolja, hogy a bal keze nem véletlenül van az ő bal térdén. Vagy egyáltalán semmit se mondjon, és semmit se tegyen, csak várja meg, amíg Eugen elveszi a bal kezét az ő bal térdéről, mivel biztosan azt sem tudja, hogy ott van, úgy ül ott mellette, mint aki teljesen megfeledkezett a világról, és úgy tűnik, hogy valami komoly dologra gondol, nem pedig holmi bal térdre – és akkor a jobb térdén érezte Eugen bal kezét.

Ijedtében összehúzta magát, és Eugen bal keze most már mindkét térdét átfogta. Olyan nagy volt Eugen. És Agnes arra gondolt: hát annyira azért mégsincs ez megfeledkezve a világról, de úgy tűnik, hogy még mindig valami komoly dologra gondol, és talán még mindig nem tudja, mit művel a bal keze – és akkor érezte, hogy Eugen jobb keze a hátát átkarolva megragadja a bal karját.

A jobb keze is erős volt és meleg.

És Agnes arra gondolt, hogy talán nemcsak erős és nagy, hanem durva is Eugen, és most aztán kiderült, hogy nem is valami komoly dologra gondol, hanem őrá. És mégiscsak az lenne a legjobb, ha mindjárt megmondaná neki: „Maga meg mit művel a maga bal kezével meg a jobb kezével? Nehogy azt higgye, hogy a jobb térdem a maga bal kezének van ott! Az én bal térdem nem olyan térd, és az én jobb térdem arra van, hogy térdeljek, nem pedig arra, hogy maga a jobb kezével a jobb karomat szorongassa, mint a megveszekedett, aú! Vegye le rólam a bal kezét! Mit művel a jobb kezével, aú! Veszi le a bal kezét a jobb vállamról, de rögtön?! Jó ég, a hajam! A bal hüvelykujjam, aú! A jobb kisujjam, aú! Vigye innen az orrát, vagy harapok! Jézus-Mária, a szám! Aú, maga vadállat! Maga a maga bal kezével –”

De mindebből Eugen a maga bal kezével semmit sem hallott, mivel Agnes egy szót sem szólt, hanem mindezt csak magában gondolta. Tudta ugyanis, hogy egy ilyen bal kezet szavakkal nem lehet megállítani – és arra gondolt, hogy bár ő ellenállt, de még ha háromszor akkora erővel állt volna is neki ellen, akkor is ugyanígy megcsókolta volna Eugen, mert annyival erősebb, és teljességgel jó felépítésű, mégis igazságtalan lenne azt állítani, hogy durva. Nem, egyáltalán nem volt durva, de azért nagyon igazságtalanul vannak elrendezve a dolgok, miszerint a férfiak erősebbek, mint a nők. Így aztán a férfiaknak mindig jobb, de gyakran így is csak afféle piszkos fráterek, akik rögtön utána eltűnnek, de azért gyakran kellemes emberek, mint ez is itt a bal kezével, aki még csak háromszor csókolta meg, és mindközül a harmadik volt a legszebb.

A nap lement, és leszállt az éj.

Minden úgy ment, ahogyan jönnie kellett.

Agnes meglepetten vette észre, hogy Eugen még mindig átkarolva tartja, és hogy ő is Eugent.

Hallgatott, és úgy tűnt, hallgat az egész világ is, olyan csend volt a szilfa alatt.

Minden úgy jött, ahogyan jönnie kellett.

Szinte hallani lehetett, ahogyan jön, és Eugen hirtelen körülnézett.

Agnes is megijedt, és félénken megkérdezte, hogy hallott-e valamit.

„Igen – mondta Eugen –, de semmi.”

És Agnes úgy vélte, hogy inkább talán menniük kéne, Eugen szerint viszont még nem. Úgyhogy ülve maradtak.

 

6

 

Eugen nagyon halkan beszélt.

Ha az Oberwiesenfeld még mindig gyakorlótér lenne, mondta, akkor itt ma nem lenne ilyen csend, és ő utálja a katonaságot, és Agnes szinte a lánya lehetne, még úgy is, hogy ő csak tizenkét évvel idősebb nála, de a háborús éveket duplán beszámítanák, ha az ember neadjisten tábornoki nyugdíjra volna jogosult – de most már aztán tényleg nem akar ilyen szomorú dolgokról beszélni. És elmosolyodott, és megvárta, amíg Agnes ránéz. És amikor Agnes ránézett, ő is ránézett a lányra, és azt mondta, hogy az este, beleértve az éjszakát is, igazán meleg. Mire Agnes azt mondta, hogy szereti a nyarat, Eugen pedig, hogy már repülőgépek sem repdesnek felettük, mind hazaértek. Ő is ilyen repülőgép szeretne lenni, hogy egyszer hazaérhessen. És most megint vége van egy napnak, és holnap pedig új nap kezdődik. Ma kedd van, és holnap pedig szerda lesz, és Agnes ne legyen már ilyen, nem is ilyen, hanem egészen másmilyen, hiszen tudja ő már, hogy milyen. Amúgy is töksötét van már, ugyan ki járna még erre? Nincs itt senki, csak ők ketten. Tényleg egyedül vannak. Ennél jobban egyedül már nem is lehet lenni.

Magához szorította Agnest, aki erre azt mondta, hogy ő belátja, hogy teljesen egyedül vannak, de attól viszont mindig tart, hogy ebből az egyedüllétből aztán lesz valami, és még éppen az hiányozna neki.

És hozzábújt Eugenhez, majd rezignáltan megjegyezte, hogy talán buta, hogy így tart a dologtól. Meghatottan válaszolta erre Eugen, hogy ez tényleg butaság, mégis érthető, de benne igazán megbízhat, ő ugyanis talpig becsületes, és nagyon szokott vigyázni.

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 5-6. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása