A MITEM a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében alapvetően olyan európai nemzeti színházakat látott vendégül, amelyek még soha, vagy nagyon régen nem jártak Magyarországon. Ebből következik, hogy a fesztivál nemzetközi jellege inkább a kelet-közép-európai régió műhelyeinek jelenlétére összpontosított. Így kaptak helyet többek között iraki, orosz, grúz, szerb, moldáv, litván, bolgár színházak előadásai is; utóbbi az Ivan Vazov Nemzeti Színház által prezentált Don Juan, amelyet Alexander Morfov rendezésében láthattam.

MITEM_-_Don_Juan

A fesztiválból részesülni már csak azért is rendkívüli élmény volt számomra, mert az produkciók állandó közönsége multikulturalitásával, nyelvi sokszínűségével egészen egyedivé tette az előadás befogadását. Ezzel persze azt is jelezni kívánom, hogy a legelszántabb budapesti színházlátogatók mellett sajnos csak a szűk színházi szakma, illetve a fesztivál többi meghívott vendége képezte annak közönségét. Ez részben talán annak is köszönhető, hogy a legtöbb produkció két-háromórás szövegszínházi hagyományokat követ, döntő többségük este nyolckor kezdődött, és valljuk be: a Nemzeti Színházból nem olyan könnyű éjszaka tömegközlekedéssel eljutni a város bármely másik pontjára.

Aki azonban mégis úgy döntött, hogy él ezzel az egyedülálló lehetőséggel, és megtekinti ezeket az előadásokat, az biztosan kárpótolva érezte magát, hiszen körképet kaphatott arról, milyen minőségű előadásokat tartanak fesztiválra érdemesnek a különböző országok nemzeti színházai.

Magam is elégedetten emlékszem vissza az április 1-jén bemutatott bolgár nyelvű Don Juanra. Morfov, a bolgár Nemzeti Színház főrendezője, film- és bábrendező szakot végzett a szófiai Nemzeti Filmművészeti Akadémián, élt és dolgozott Moszkvában és Szentpéterváron, és számos tekintélyes színházi elismerést nyert el a 2000-es évek elejétől kezdve.

Deian Donkov

Don Juan-rendezéséből az érdekes dramaturgiai megoldásokat emelném ki. Elképesztő módon járta át valami számomra idegen hangulat az előadást. Már a kezdeti pillanatok is előjeleztek egyfajta kettősséget: a művészi kreativitás, és a mozdulatlan hagyományokban toporgás egymásra rakódását. A magyarországi színházakban ritkán használatos, poros bársonyfüggöny klasszikus módon gördült fel az első pillanatban, majd gördült le a produkció befejeztével. A kezdő jelenetben viszont egy halovány fátyol leeresztve maradt a nézők és a színpad között. Ez az átlátszó fehér függöny elhomályosította az előadás első jelenetét, ami a cselekményidőt megelőző gyilkossági jelenet volt. Mindez egyszerre régi és új: a függöny használata egy konvencionális előadásmód kereteit reprezentálta, miközben a cselekményen kívül történtek megjelenítése hagyományosan nem része a Don Juannak, a koncepció tehát az első pillanatban újítónak ígérkezett. A Morfov-rendezés Don Juan (Deian Donkov) tetteire helyezte a hangsúlyt, és a későbbiekben többször megmutatta őt gyilkolás és csábítás közben. Erősítette egy pszichológiai folyamat ábrázolását, és a Sganarelle (Zahari Baharov) és Don Juan között zajló eszmecserék is kiemelt szerepet kaptak. Mindezt, értelmezésem szerint, egy szélesebb közönség számára próbálta érthetővé tenni azzal, hogy néhol a folyamat ábrázolása által keltett feszültséget bohózatra emlékeztető játékmodorral és vígjátéki eszközökkel vegyítette össze: ez a kettő ugyanakkor úgy viszonyult egymáshoz, mint víz és olaj: igazából nem tudtak kellőképpen összeszerveződni. A cselekmény egészét ügyes és nagyon pontos dramaturgiai munkával pszichologizáló történetté alakították, amely egy pszichopata személyiségjegyeit viselő, beteg férfi pokoljárásává vált. Ezzel együtt viszont az előadás első felvonása a bohózati játékstílust, a komikus elemeket helyezi túlsúlyba – elég csak Pietro (Filip Avramov) és Charlotte (Reni Vrangova) túlságosan is csacskára sikerült játékára gondolni. Ezzel szemben a második részt totális elkomorulásba fordítja. Onnan például tudatosan kimarad az uzsorás látogatása, hiszen ott már nincs szükség a vígjátéki eszközökre. Aki másfél óra könnyed, magyar fülnek kicsit laposnak ható humorizálás után inkább eloldalgott, az lemaradt arról az éles váltásról, ami a második felvonásban bekövetkezett. Az előadás utolsó órájában ugyanis állandósul az a baljós háttérzene, amely már a darab elején is többször felcsendül, jó pár pisztolylövés is eldörren, és Don Juan sötét oldala egyre inkább megmutatkozik. Az erdőben bolyongó Sganarelle és Don Juan jelenetétől kezdve a félhomály, a nehezen kivehető arcjáték jellemzi az előadást, míg az első felvonásban a jelmezeket tekintve a fehér szín dominál. A szereplők „korhűnek” ható öltözetei is túlnyomóan világos, illetve fehér színűek, míg a második részben Don Juan és Donna Elvira (Teodara Duhovnikova), valamint Sganarelle is feketére vált. Egyedül a halott Parancsnok (Valentin Ganev) marad fehérben (hiszen abban temették el). A díszletet a gigantikus méretű használati tárgyak jellemzik: magas székek, és asztal; az erdő-jelenetben hatalmas szögletes törzsű fákat látunk, amikre a színészek felmásznak, és amelyekben elbújhatnak. A különböző helyszíneknél, például a kripta, a tengerpart, vagy a falu esetében, gyakran hangok, fény és kisebb kellékek segítségével teremtik meg a térkörnyezetet.

donjuan_morfov

Ami persze elsőre feltűnik ebben a Don Juan figurában, hogy a színjátékban ugyan mindenki vonzódik hozzá, a nézőtéren ülőket már nem tudja ekkora elánnal a hatása alá vonni. Ennek lehetne oka a gyér világítás és a viszonylag nagy távolság is, de valószínűbb, hogy inkább egy tudatos koncepció áll mögötte. Hiszen ez a férfi arrogáns, kiszámíthatatlan, sokszor gonosz módon viselkedik: a nőket sem gyengéd simogatással érinti meg, különös kegyetlenséggel tépi le ruhájukat, szenvedély helyett sokkal inkább az agresszió jellemzi. Az erdőben kéregető és imádkozó szegény embert (Valentin Ganev) is úgy alázza porrá, hogy fegyvert fog rá, és arra kényszeríti, hogy köpjön le egy kegytárgyat. Ez a kegyetlenkedő, érzelmektől mentes gyilkos ebben a rendezésben nem fél a bosszútól, nem fél a pokoltól, akkor sem, amikor a kriptában van, és az előadás utolsó jelenetében sem, amikor a meggyilkolt Parancsnokkal szemben ül egy gigantikus méretű asztalnál. Utóbbi jelenetben egyszer csak fentről víz kezd folyni az asztal közepére, amelyet aranyló fény világít meg, miközben mindenhol félhomály uralkodik. Don Juan székéről az asztalra mászva négykézláb elindul a víz felé, s ezalatt folyamatosan vigyorogva nézi a Parancsnokot. Belemártja két alkarját a vízsugárba, és a poros bársonyfüggöny lehuppan.

Ami a leginkább kifogásolható, vagy ha úgy tetszik „maszatos” volt ebben az előadásban, az Sganarelle és Don Juan bizonytalan viszonya. Nem derül ki egyértelműen, hogy Sganarelle mit vár a címszereplőtől. Ő is a hatása alá került volna, esetleg szerelmes is belé, vagy azt reméli, hogy megjavíthatja őt? Esetleg barátok? Ezeknek a keveredése jellemezte a két színész játékát.

sganarelle_don juan

Egyetlen megjegyzésem maradt még: a nézőknek készített magyar nyelvű brosúra némileg azt sugallja, hogy ez a Don Juan-rendezés valamiféle társadalomkritika szeretett volna lenni, ami azt mutatja meg, „mit tesz az ember a szabadságával, ha egyszer megkapja”. A Morfov-idézet tanúsága szerint „(…) vékony a határvonal a szabad szellem diadala és a szörny dőzsölése közt (…)”. Noha nem volt számomra teljesen világos, mit szeretne üzenni az említett befejezéssel Morfov és a bolgárok, abban biztos vagyok, hogy e nélkül a kissé marxizmusra emlékeztető értelmezés nélkül is lehet ezen gondolkodni.