3

Agnes elnevette magát.

Hirtelen ugyanis eszébe jutott, hogy még azt sem tudja, hogy hívják ezt a férfit mellette. Csak azt tudja, hogy a keresztneve Eugen, és talán valami egészen vicces vezetékneve van, mondjuk Käsbohrer, Itzelplitz, Rindskopf, Kalbskopf vagy a három bajor Kopf valamelyike: Holzkopf, Gipskopf, Saukopf vagy Rotz báró, Steiß herceg, Huber Sepp gróf –

Miért nevet, és mégis min, kérdezte Eugen.

Csak úgy eszébe jutott valami.

Micsoda?

Hát az jutott az eszébe, hogy ismert egyszer valakit, akit Salatnak hívtak.

Eugen közölte, hogy szerinte ez egyáltalán nem vicces, inkább szomorú. Ismer is egy ilyen szomorú esetet, egy linzi kollégáét, a vezetékneve vitte sírba.

„Johann Suppénak hívták, és egész Felső-Ausztriában ismerték, ugyanis az Albert Főherceg fizetőpincére volt, és minden vendég csak úgy hívta: »Gulyásleves úr! Galuskaleves úr! Rizsleves úr! Korhelyleves úr! Fizetnék, Kenyérleves úr! Elszámolta magát, Burgonyaleves úr! Hol van már a borsólevesem, Borsóleves úr?! Mi lesz a sörömmel, Sörleves úr?! Ez disznóság, Disznótoros leves úr!« – és így tovább, mígnem egy napon így szólt: »Most már aztán elég a levesekből! A lelkemre mondom, átkereszteltetem magam, még ha Pischeles leszek is!« És el is ment a hivatalba, hogy kitöltse a névváltoztatáshoz szükséges iratokat, de ezek az iratok egy olyan tisztviselőhöz tartoztak, aki maga is az Albert Főherceg törzsvendége volt, és aki a fizetőpincért mindjárt Bableves úrnak aposztrofálta, aztán megkérdezte tőle: »Mondja, mi a gondja, kedves tojásos Bouillonom?« Mire a szerencsétlen kolléga hivatalos személy megsértésére vetemedett, aztán a fogházban gyomorbántalmai lettek, és miután kijött, az orvos közölte vele: »Magát szigorú diétára fogjuk, csak levest fogyaszthat, semmi egyebet.« Erre az ember teljesen elsápadt, az orvos pedig meg akarta vigasztalni, és azt mondta neki: »Ilyen az élet, Erőleves úr!« Az pedig ellátta az orvos baját, és súlyos testi sértés miatt börtönbe került, ahol aztán felkötötte magát. Saját magába halt bele.

És Eugen azzal zárta a történetet, hogy örül neki, hogy nem Johann Suppénak hívják, hanem Eugen Reithofernek. És Agnes is örült neki, hogy nem Agnes Suppénak hívják, hanem Agnes Pollingernek, és Eugen erre megjegyezte, hogy a Pollinger nem olyan elterjedt név, mint a Reithofer, és meggyőződése szerint Agnes nagyon is örülhet neki, hogy Pollingernek hívják, mivel az elterjedt nevek gyakran rendkívüli zűrökbe keverik a viselőiket: „Így például egyszer 1913-ban egy bizonyos Café Mariahilfben voltam, és a kávézóst is Reithofernek hívták. Bejön egyszer hétfőn egy elegáns, idős nyugdíjas, rendelt egy kapucínert, és egyfolytában engem fixírozott, aztán szép udvariasan megkérdezett: »Pardon, Ön ugye Reithofer úr személyesen?« »Igen« – mondtam neki, mire ő: »Pardon, kedves Reithofer úr, én Ferdinand Reithofer alezredes vagyok, és csak arra szeretném megkérni Önt, hogy ne mutatkozzon be mindenkinek Ferdinand Reithofer alezredesként, maga közönséges szélhámos és pernahajder!« Erre aztán adtam neki két pofont, és úgy elszaladt, mintha még kétszer bele is rúgtam volna, mivel még soha senkinek sem mutatkoztam be Ferdinand Reithofer alezredesként, és abban a pillanatban nem jutott az eszembe, hogy a nyugdíjas nem is rám, hanem a kávézósra gondolt, akit ugye szintén Reithofernek hívtak. A kávézóst aztán kedden beidézték az őrsre, és ő el is ment, és ott aztán kihallgatták a két pofon meg a rúgás miatt. Fogalma sem volt az egészről, ugyanis ő sem mutatkozott be soha senkinek Ferdinand Reithofer alezredesként, az egész a nyugdíjas Reithofer tévedése volt. Az ugyanis, aki Ferdinand Reithofer alezredesként mutatkozott be, az egy bizonyos Reithofer nevű biztosítási ügynök volt a nyolcadik kerületből, de a rendőrség azt mondta, hogy ez csak másodlagos szerepet játszik az ügyben, és most csak a két pofon meg a rúgás miatt hallgatják ki, a kávézós Reithofer meg erre, hogy ő nyilván megbolondult, vagy talán hipnotizálták, és nagyon dühösen jött vissza a kávézóba, a haragját pedig a pikolófiúra zúdította. Adott neki két pofont. Ezt a pikolófiút is Reithofernek hívták.”

Miközben Eugen beszélt, Agnes számára egyre világosabbá vált, hogy ez egy rendkívül bonyolult történet. El is szomorodott, mivel egyszeriben úgy tűnt neki, hogy a világon minden olyan borzalmasan bonyolult, hogy mindenki könyörtelenül belebonyolódik mindenbe. És senki sem képes kibonyolódni semmiből, és ettől úgy megsajnálta magát, mintha legalábbis ő kapta volna azt a két pofont attól az igazságtalan Reithofer kávézóstól. „Én is csak egy pikoló vagyok” – gondolta, Eugen pedig kijelentette:

„De nem mindig ér ám a történet ilyen szerencsés véget, hogy valami pikolófiú kap két pofont, aztán kész. Egyszer például majdnem letartóztattak, mert egy fizetőpincér, akit szintén Reithofernek hívtak, agyonütötte, feldarabolta és a sparheltben elégette a menyasszonyát. Később derült csak ki, hogy nem is Reithofernek hívták, hanem Wimpassingernek.

Agnes kijelentette, hogy minden kéjgyilkosság borzalmas bűncselekmény, mire Eugen azt válaszolta, hogy a szaktekintélyek mára kiszámították, hogy minden kéjgyilkosság betegség, olyan, egészen hétköznapi fogyatékosság, mint mondjuk egy púp vagy a nátha. A kéjgyilkosok ugyanis mind őrültek, de a szaktekintélyek azt is kiszámították, hogy majdnem minden ember őrült egy kicsit.

Agnes szerint ő egészen normális.

Eugen szerint ő is egészen normális.

Így ért véget a beszélgetés a furcsa vezetéknevekről és azok szomorú következményeiről, a két pofonról és a szegény pincérről, akit Johann Suppénak hívtak, a kéjgyilkosokról és a szaktekintélyekről, különös tekintettel a normális nemi érintkezésre.

 

4

A szilfa alatt egyre sötétebb lett, Eugen pedig arra gondolt: „Hát kéjgyilkosságot sose követnék el.” Agnes pedig arra: „Hát kéjgyilkosnak nem néz ki.” Majd megkérdezte Eugent, hogy volt-e már Berlinben. Ő szeretne egyszer eljutni Berlinbe. Vagy még inkább Amerikába. Garmisch-Partenkirchenben sem járt még soha, sőt igazi hegyet sem látott még soha, és azt hallotta, hogy a Zugspitze nagyon magas, és az oldalába vasszögeket vertek, azokon másznak fel a turisták, és sok szász lezuhant.

De meg sem várta Eugen válaszát a kérdésére, hogy ismeri-e Berlint, hanem kifejtette, hogy szent meggyőződése szerint azok a turisták, akik azokon a vasszögeken felmásztak, alighanem egyáltalán nem szédültek, és azok a szászok, akik lezuhantak, egészen biztosan szédültek. Továbbá közölte, hogy ő az egész földön csak két várost ismer, mégpedig Münchent és Regensburgot, ahol született. Regensburg a Duna partján fekszik, és a közelében található a Walhalla, ahol a híres férfiak márványbüsztök formájában állnak, míg München az Isar partján fekszik. A Duna ugyan nagyobb, mint az Isar, de erről az Isar nem tehet. Viszont az Isar ugyan zöldebb, mint a Duna, de Bajorország fővárosa azért még München.

Ilyeneket mondott Agnes, anélkül, hogy tudta volna, mit is beszél, mert csak arra tudott gondolni, hogy amint elhallgat, biztosan történni fog valami, hiszen Eugen egyszer már megérintette a csípőjét. Utána ugyan azt mondta, hogy pardon, de a szilfa alatt, mint említettük, egyre sötétebb lett, és egy ilyen pardonra nem lehet hagyatkozni.

Ő sem merte befejezni a mondókáját, mint ahogyan Seherezádé sem az Ezeregyéjszaka meséiben. Ö azonban nem meséket mondott, hanem csupa ökörséget, és Eugen egészen lehangolódott tőle, és arra gondolt: „Hát minden lány hülye? Vagy ez is csak afféle női idegesség, a nők ugyanis nagyon érzékenyek, már előre megérzik a dolgot.”

És eszébe jutott egy törékeny szőke, a pozsonyi Klein vendégélős felesége, egy magyar zsidó nő, aki egyszer így szólt hozzá: „Hát maga semmit sem érez, Jenő úr?!” Ő azt mondta, hogy semmit sem érez, és fogalma sincs, hogy mit kéne éreznie, mire a nő: „Péntek éjjel elutazik a hitvesem, és ma van péntek. Még mindig nem érez semmit, kedves Jenő?” Akkor már ő is érzett valamit, és péntek éjjel az ágyban a nő belesusogta a fülébe, hogy már két hete hétfőn is érezte, hogy milyen édes lesz vele péntek éjjel. Ilyen érzékeny volt az a szőke Kleinné.

„De nemcsak a szőkék, a feketék is érzékenyek” – gondolta Eugen. „És a barnák, a szalmasárgák és a Tizian-vörösek is – és ez az Agnes is éppen olyan érzékeny, különben nem hordana össze ennyi hülyeséget.”

Kezdte megsajnálni Agnest az érzékenysége miatt. Szörnyen fárasztó lehetett neki ennyit beszélni, csak mert ő is előre megérzi a dolgot.

És arra gondolt, milyen nemes lenne, ha csak megsimogatná a haját atyaian, cukorkát adna neki, és azt mondaná: „Menj szépen haza, gyermekem.”

Természetesen nem így cselekedett, hanem szelíden és zavartan mosolygott, mint akihez a gyermekek jönnek.

És Agnes beszélt és beszélt és beszélt vessző és pont nélkül – zagyva fecsegéséből csak néha rebbent fel egy-egy félénk kérdőjel a néma Oberwiesenfeld fölé.

 

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 3-4. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása