Alexandre Barry: Isteni köd

Ha egy színházkedvelő a MITEM Fesztiválra vált jegyet, nem éri váratlanul, hogy nemzetközi élményben lesz része. A színház bejárata felett hullámzó zászlók is sejtetik a fesztivál sokszínűségét, de az előadásra beülve közvetlenül tapasztaljuk meg a nemzetek kulturális érintkezését.

deu

Alexandre Barry, Isteni köd című filmje Claude Régy, 2010-ben bemutatott színdarabja alapján készült. A színházi rendező Tarjei Vesaas Madarak című regényét alkalmazta színpadra, Barry pedig a jól sikerült művet filmesítette meg, dolgozta át, és még ennél is többet csinált.

A film felvezetőjét Jean-Pierre Thibaudat esztétától hallhattuk, aki a vetítést követő beszélgetés moderátoraként még visszatért a színpadra. Szavait Rideg Zsófia színházi dramaturg tette a magyar nézők számára érthetővé, míg a közönségtalálkozón elhangzottakat — profi módon — fülhallgatón keresztül lehetett angol nyelven kísérni.

Nem sokkal a kíváncsiságot felkeltő bevezető után elsötétült a terem, s felvillantak az első kockák a filmből. Hasonló látvány fogadta a tekinteteket, mintha színházban ülnénk – illetve, nem csak ülnénk, hanem színdarabot is néznénk közben. Színház a filmben: atávolban látunk kirajzolódni egy alakot, aki megfontolt mozdulatokkal lépeget. Szöveg nincs, csak a kép, s a várakozás, hogy történjen valami, miközben már az első másodperctől kezdve fontos dolgok történtek, amelyekről nem lehetett sejtésünk.

Egy ilyen film esetében – még ha ismereteink nem is mutatnak túl színházi vagy filmes fogalmakon – lehetnek előfeltételezéseink arról, miként fog elénk tárulni egy színházi alkotás a vásznon. Barry műve pedig pontosan ezeket az elvárásainkat zúzza szét. Sikerült elérnie, hogy gondolataimat a színház és film kapcsolatáról való elmélkedés irányítsa, miközben néztem az alkotását, , valamint utána, a közönségtalálkozón ülve és azóta is folyamatosan.

Az alkotás nagy részében egyetlen egy színészt (Laurent Cazanave) látunk a vásznon, csakúgy, mint az eredeti színpadi előadásban. Félénk és óvatos mozdulatai, valamint a szellemileg sérült karakter megformálásából fakadó beszédmód annyira lelassítják a mozgóképet, hogy a néző egy teljesen szokatlan érzékeléssel képes – szó szerint – megtapasztalni az alkotást. A közeli és félközeli plánok úgy teszik őt elénk, hogy hiába igyekszünk, nem tudunk kitérni előle. Tekintete a néző tekintetével találkozik, s ha egyszer összekapaszkodott vele, nem ereszti azt.

 

A rendező rendkívül kevés vágást használ, s ezzel rekonstruálja azt az időbeli folyamatosságot, amit a közönség a színházi színpadon tapasztal. A vászon elsötétül, s a főszereplőt más testtartásban, vagy eltérő plánban látjuk viszont. Így játszadozik a fényekkel, hasonlóan a színpadi „-változathoz”. Nem akarja mindenáron tudomásunkra hozni, hogy filmet nézünk, mégis kihasználja azt, amire a mozgókép képes. Engedi, hogy a kamera elhatalmasodjon a színészen és a nézőn egyaránt.

Claude Régy műve a tér és idő határainak feszegetése. Barry alkotásában ugyanez tetten érhető, de mintha felerősítené mindazt, amit Régy a színházban valósít meg.

Talán fontos tudni, milyen történetet ölel fel a mű. Talán nem olyan fontos, mint azt megérteni, miről szólt maga az alkotás. A mozgókép erejének felismerése a filmrendező részéről, egy színházi ember tehetsége, és egy irodalmi mű, amely nehezéket ad az egyszerű szavaknak: az Isteni köd ennek a három elemnek a szerencsés találkozása, s a Nemzeti Színház ezt a találkozást az idei fesztiválon a magyar nézőkhöz is eljuttatta.


mietemm