A Nemzeti Színházban tartott Madách Nemzetközi Színházi Találkozó ötödik napja – március 30. – egy moldvai és egy litván előadás jegyében telt. A Godot-ra várva a moldvai Eugène Ionesco Színház által játszott változata amellett, hogy számos kérdést felvet az örökösök közismert elvárásainak jegyében, helyenként egészen jól működő megoldásokkal dolgozik, a litván Vilniusi Kisszínház Álarcosbál előadása pedig többnyire klasszikus és sok háttérzenét mutat.

godot

“A Godot improvizációk egy előadás, amelyben a várakozás a végtelennel azonosítható, a végtelen a várakozással. Miért improvizációk? Mert öt energikus, lelkesedéssel teli, fiatal színész Petru Vutcărău rendező vezénylésével, egy improvizációkra épített előadást hozott létre. Épp úgy, mint a zenében: improvizációk a várakozás témájára.” Ez áll a Godot-ra várva moldvai vendégelőadásának leírásában a Nemzeti Színház weboldalán.

A darab a huszadik század egyik legizgalmasabbja, homályos, abszurd dráma, amelynek a végső értelmére való találgatásokat a szerző, Samuel Beckett anno jellegzetes szarkazmussal ütött el. Továbbá több rendkívüli elvárása is volt drámáinak színpadra állításával kapcsolatban, ezt pedig az örökösei mind a mai napig elég komolyan veszik. A Godot-ra várva esetében ezek közé tartozik, hogy nem lehet zene a darabban, illetve, hogy az egyik karaktert sem játszhatja nő. Petru Vutcărău rendezésének egyik legszembetűnőbb sajátossága az első feltétel elegáns figyelmen kívül hagyása, és a másodiknak is bizonyos értelemben véve a kijátszása volt: az előadás több pontján is háttérzene csendült fel, Lucky karakterének gondolkodós monológja közben pedig felsétált a színpadra három grácia, tálcákkal, amiken étel, ital, és óvszer volt, majd pár másodperc álldogálás után elkezdték a közönségnek kínálni portékájukat.

Tegyük fel, hogy az örökösök tudtak a dologról: mind a színházjegy, mind az előadásról tájékoztató szöveg felhívja a figyelmet, hogy Vutcărău Godot-ja az eredeti darab alapján készült improvizáció. Tegyük fel, hogy ez nem ütközne a drámái sorsára egykor különösen kényesen ügyelő Beckett elképzeléseivel. Elvégre művének jelentős részét alapvetően mégiscsak meghagyták, illetve elvitték azt a darab megoldásaként viszonylag megszokott bohóctréfa-irányba. Szándékos túlzások, hangosan beszélő és hevesen gesztikuláló szereplők, a magyar közönség kedvéért pár szó magyarul való kimondása – például az, hogy sárgarépa –, jellemezték összességében az előadást, kivéve néhány rövidebb részletet: a fiú jelenlétét, illetve a darab végét. Ezeknél a részeknél egy kicsit higgadtabb Vladimirt és Estragont kaptunk. Ez, mondjuk, ráfért volna a két karakterre a darab elején is, ugyanis ott zavaróan pörgött az egész jelenetcsoport.

A túlzások még ott működtek a legjobban, ahol a négy főbb szereplő (Vladimir, Estragon, Pozzo és Lucky) egyszerre volt a színen, és ezeket is jórészt Pozzo karaktere vitte el a hátán. Teátrális kegyetlensége és ostorcsattogtatásai a hatalmaskodást meglehetősen abszurdan illusztrálták, majd a karakter megvakulásakor az egész egy erősen filmes aspektust kapott. Az persze biztos, hogy a karakter lehetőségei nem merülnek ki ennyiben, de látványosság szempontjából itt ez a megoldás tetszetős volt. Az már jóval kevésbé – és ezt megint csak átgondolatlanul önkényes megoldásnak érzem –, hogy a darab végének instrukcióját lazán átírták: ahelyett, hogy a végszavak után a függöny legördült volna, ezzel meghagyva a darab lényeges bizonytalanságát, a két szereplő a részben elsötétített színpadon egy kicsit ugrándozott a fa körül, majd kiment a színpadról. Ez kifejezetten goromba megoldás az eredeti darab lehetőségeinek tükrében.

13o_nemzeti_foto-martynas_sirusas_color_640
Az este nyolckor kezdődő Álarcosbál ezzel szemben jóval klasszikusabb és hagyományosabb volt , bár kétségtelenül varázslatos látványvilággal és megoldásokkal élt. Persze fel is merül a kérdés, hogyan lehetne modern, újító színpadképet és látványvilágot alkotni Lermontov 1835-ben íródott darabjához, amelynek különös báját és örökös aktualitását az adhatja, hogy cselekménye hasonló a Shakespeare-drámákéhoz, mégis megvan benne a tragikomédia lehetősége. Rimas Tuminas világszerte elismert litván rendező, orosz drámák mellett már többször rendezett Shakespeare-t – például 2001-ben Wroclaw-ban a Rómeó és Júliát, majd két évvel később az Izlandi Nemzeti Színházban a III. Richárdot –, így elég ötletesen – noha némileg lassú történetvezetéssel – vitte be a humort az Álarcosbálba is.

Tuminas rendezése a díszleteket nem vitte túlzásba, viszont ezzel együtt is kellően kihasználta a színpadi teret: szinte folyamatosan hulló műhavat kaptunk, amiben a szereplők olykor vidáman hógolyóztak, máskor az alattuk lévő vastag jégréteggel voltak elfoglalva. A kevés díszlet ellenére (vagy talán éppen azok miatt) minden tárgynak, ami a színen előkerült, volt funkciója, kezdve a darab elején a jég alól felbukkanó haltól az első felvonás vége felé oda lekerülő szoborig. A színészek játéka sokszor finom, bár hagyományos színházi komikummal vegyült, Zvezditch Herceg Vytautas Rumšas által alakított karakterének például voltak enyhén, kellemesen ripacskodó, de semmiképpen nem túlzó pillanatai, és a tömegjelenetek hölgyszereplőinek hol lelkes, hol ijedt sikongatásának is megvolt a maga funkciója. Mindez egy olyan, egyértelműen könnyedebb hangulatúnak szánt darab esetén, mint az Álarcosbál, rendben is van.

Amiből a kelleténél egy kicsivel talán több volt, az a háttérzene (Faustas Latènas munkája, kiegészülve Aram Khachaturian keringőivel), ami sokszor a szereplők párbeszéde alatt is ment. Ez erős atmoszférát teremtett ugyan a műhóval kiegészülve, nem beszélve a cselekményesebb részeknél való hasznos jelenlétéről, ugyanakkor helyenként a kevesebb talán még így is több lett volna.

Végezetül hadd engedjek meg egy szervezésre vonatkozó megjegyzést: a Nemzeti Színház fordíthatott volna több energiát arra, hogy a külföldi nyelven előadott darabokat a magyar nézők is be tudják fogadni: a Godot-ra várva esetében még viszonylag követhető feliratot kaptunk, ráadásul a helyenkénti improvizációra való tekintettel ott még többé-kevésbé érthető okokból belefért, ha egy-egy pillanatban a feliratozás lelassult. Az Álarcosbál szinkrontolmácsa ellenben maga volt a katasztrófa: a színpadon beszélőknek körülbelül három litván mondata után a néző örülhetett, ha kapott egyet magyarul, ez pedig teljesen tönkretette a darab élvezetét. Ez alól az sem menti fel a színházat, hogy Lermontov műve egy eléggé elfelejtett és keveset fordított dráma kis hazánkban. Így az egyszeri nézőnek nem marad utána más, csak a kellemetlen felolvasásszag. Vagy még az se. Ez pedig egy Nemzetközi Színházi Találkozó esetében különösen kellemetlen.

mietemm