1

A történet Münchenben játszódik. Amikor Agnes megismerkedett az ő Eugenjával, még tartott a nyár. Mindketten munkanélküliek voltak, és ezt használta ki Eugen, amikor megszólította a lányt. Mindez a Thalkirchner Straßén, a városi munkaügyi hivatal előtt történt: neki már két hónapja nincs munkája, mondta Eugen, és tulajdonképpen nem is bajor, hanem osztrák. Ő már öt hónapja munkanélküli, mondta erre Agnes, és tulajdonképpen nem is müncheni, hanem felső-pfalzi. Nem ismeri Felső-Pfalzot, mondta Eugen, ő meg nem ismeri Ausztriát, mondta Agnes, mire Eugen kifejtette, hogy szerinte Bécs nagyon szép, és hogy Agnest akár bécsinek is nézhetné az ember. Agnes nevetett, Eugen pedig megkérdezte, hogy nincs-e kedve sétálni egyet, olyan régen nem beszélgetett már senkivel, mivel a szállásadónőjén kívül senkit sem ismer itt, az viszont egy rigolyás vénasszony. Ő a nénikéjénél lakik, mondta Agnes, és elhallgatott. Eugen mosolygott, és azt mondta, örül, hogy megismerkedtek, különben még elfelejtett volna beszélni. De hát, mondta Ágnes, beszélni nem lehet elfelejteni. Ezután sétálni indultak. Át a Sendlingertorplatzon és a Stachuson, majd a Dachauerstraßén, azután végig az Augustenstraßén, ki az Oberwiesenfeldre.

Amikor Eugen meglátta a régi laktanyákat, kifejtette, hogy az életben néha a legjobb szándék is kevés. Amúgy pedig sok olyan hatalom van, ami nagyobb, mint az ember, de mégsem szabad így gondolkodni, mert különben fel is akaszthatjuk magunkat. Ne beszéljen már ilyen szomorú dolgokról, mondta Agnes, itt az Oberwiesenfeld, nézze inkább, milyen széles ma a láthatár, és milyen nyugodt a levegő, csak néha húz el a fejük fölött egy-egy repülő, mivel itt van nem messze a reptér. Tudja jól, mondta Eugen, a világ pedig egyre kisebb lesz, mivel hamarosan két óra alatt el lehet repülni innen Ausztráliába, persze csak a pénzarisztokratáknak a titkáraikkal meg a magántitkárnőikkel. Azért az a dolog a von Löwenstein úrral elég vicces, tudja, aki Anglia és Franciaország között a levegőben akart kimenni, és erre föl mindjárt a mennybe ment. A technika fejlődése amúgy kolosszális, nemrégiben egy amerikai feltalálta a mesterséges embert, és hogy az emberi szellem micsoda magasságokat hódít meg, az tényleg nagyszerű, úgyhogy ha minden így megy tovább, Agnes még Európa pusztulását is megérheti. Arról mondjuk nem a gépek tehetnek majd, hanem az anarchisztikus termelési viszonyok, épp tegnap olvasta, hogy a gazdaság Szfinx-arca lassan a kommunizmus irányába fordul, mivelhogy szerveződni kezdenek a kapitalisták. Az az amerikai mesterséges ember érdekelné, mondta Agnes. Münchenben is vannak mesterséges emberek, mondta Eugen, de többet erről nem mondhat.

Mindez 1928. augusztus végén történt. Hónapok óta nem esett, és rövid, borongós őszt, továbbá hosszú és hideg telet jósoltak. A tartományi meteorológiai intézet jelentette, hogy az Írország fölött elterülő, magas nyomású légréteg helyére a Biscayai-öböl felől alacsony nyomású levegő nyomult be. Odaát Amerikában állítólag már havazott, és a Golf-áramlattal sem volt minden rendben, Münchenben legalábbis ez a hír járta.

Bár délután háromszor is dörgött, mégsem eredt el az eső, és még naplemente után is olyan nyomasztóan fülledt volt a levegő, mintha legalábbis belázasodott volna. A por csak éjfél körül kezdett el lassan leereszkedni az átizzadt városra.

Agnes megkérdezte Eugent, hogy ő is érzi-e, milyen fülledt az este, és aztán: olyan régóta gondolkozik már rajta, de csak nem akar rájönni, hogy vajon mi lehet a foglalkozása. „Pincér” – mondta Eugen, és ha nem lett volna a világháború, most biztosan egy külföldi grandhotelben lenne, valószínűleg Afrikában, a Bisra oázisban. Most pálmafák alatt ejtőzhetne. Tíz néger lenne alá beosztva, és magának a Vanderbilt unokaöccsének szolgálna föl, fejedelmien keresne, és ötvenéves korában vehetne egy kis hotelt Salzkammergutban. Még a piramisokat is láthatta volna, ha nincs az a disznóság Szarajevóban, amikor is a szerbek a cseh főherceget, aki egyben az osztrák–magyar trónörökös is volt, lelőtték. Nem is tudja, mondta Agnes, miféle város lehet az a Szarajevó, bár az apja elesett, és még rögtön az elején, és ha jól tudja, valahol Párizs környékén nyugszik, de az egész világháborúból alig emlékszik valamire, mivelhogy annakidején, amikor kitört, még csak négyéves volt. Egyedül az inflációra emlékszik, amikor még ő is billiomos volt, de arra inkább nem is gondol, mert akkoriban halt meg az anyja agyvelőgyulladásban. Sose szerette az anyját igazán, nagyon sovány volt, és a szája körül olyan szigorúan sápadt, és sokszor az volt az érzése, hogy egyenesen arra gondol: minek él ez a lány? Még manapság is fél tőle néha, pedig már öt éve halott. Nemrégiben is azt álmodta, hogy még egészen kicsi, és a konyhában egy tábornok jelent meg, tele rendjellel, és így szólt: „Őfelsége nevében a család eltartója hősi halált halt a hazáért.” Mire az anyja így felelt: „Persze-persze, csak a lakáskulcsot el ne hagyja már megint.” És a tábornok tisztelgett, aztán eltűnt, az anyja pedig odalopakodott Agneshez, és szörnyen gyűlölködve bámulni kezdte. Aztán kitekerte az égőt, mert hirtelen éjszaka lett, és kinyitotta a gázcsapot, és valamit maga elé mormolt, úgy hangzott, mint a körmenetben. Ám ekkor hirtelen nagy fényesség támadt, egészen földöntúli volt. És maga az Atyaisten jött be az ajtón, és azt mondta az anyjának: „Mit teszel te a gyermekeddel? Pollingerné, az ilyesmi szigorúan tilos!” Aztán az Atyaisten feltépte az ablakot, és elzárta a gázt.

„Gyakran álmodik az ember ilyen butaságokat, de ez egy egészen hülye butaság volt” – magyarázta Eugennek Agnes.

És Agnes arra gondolt, hogy ha most visszagondol a gyerekkorára, akkor egy magas szobában látja magát, amint a földön ül, és tarka golyókkal játszik. Kint süt a nap, de a szobába egy árva sugár se süt be. Olyan érzése van, mintha a szoba iszonyatos magasságban lebegne a föld fölött. És azt is tudni véli, hogy odalent, a mélyben, egy széles folyó folyna, ha nagyobb lenne, és ki tudna nézni az ablakon.

A hídon egy vonat robog át némán. Az este lila felhőkbe burkolózva várakozik a láthatáron.

Csakhogy ez egyáltalán nem így volt. Az eget teljesen eltakarták a házak, és az ablakon keresztül egy homályos udvarra lehetett látni, amelyet szemétkupacok és nyeszlett orgonabokrocskák tarkítottak. Ott verték ki a háziasszonyok a szőnyegeiket, és ha a kutyáik tüzeltek, csak oda engedték ki őket, mert odakint, az utcán vonyítottak a gavallérok. De a gyerekek nem játszhattak ott, a házmester megtiltotta nekik, amióta ellopták az orgonát, és az első emeleti, gonosz Biedermann nagymama haldoklására fittyet hányva olyan kurjongatást és füttykoncertet csaptak, hogy valami agyalágyult kihívta a tűzoltókat.

Ez a ház még ma is áll Regensburgban, és a harmadik emeleten balra hunyt el Pollingerné, agyvelőgyulladás következtében. A hazáért hősi halált halt tüzér és cigarettaügynök Martin Pollinger özvegye volt.

És körülbelül öt évre rá, 1928. augusztus végén lánya, Agnes egy munkanélküli osztrákkal sétált a müncheni Oberwiesenfelden, és a következőket mesélte neki:

„Október 28-a volt, amikor az anyámat eltemették, és aztán ideutaztam a nénikémhez Münchenbe. Voltam vagy tizennégy éves, és nagyon fáztam a vonaton, mert fűtés nem volt, az ablakból meg hiányzott az üveg, hiszen épp infláció volt. A nénikém a főpályaudvaron várt, és ott sírt, hogy akkor én most árvagyerek vagyok, kétszeresen is árvagyerek, egy senki fia, egy szerencsétlen, és aztán szörnyen pörölni kezdett, mert fogalma sem volt róla, hogy mit is kezdhetne velem, hiszen neki magának sem volt semmije se, és hogy tán én azt gondoltam, hogy van neki valamije is, és hogy tán a megboldogult anyám azt hitte, hogy van neki valamije is, és még ha az egyetlen megboldogult húgának a lánya vagyok is, és ha a megboldogult húga éppen most szenderült is jobblétre, az embernek azért tudnia kell, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, senki se élhet örökké, ez már csak így van. És azt is mondta a nénikém, hogy a rokonokban tényleg nem lehet megbízni. Nem sokkal ezután egy varrónőhöz kerültem, és nála megtanultam varrni, és csomagokat kellett kihordanom egész Münchenben, de a varrónő pár hónapra rá Ingolstadtba ment férjhez egy postáshoz. Erre a nénikém megint szörnyen pörölni kezdett, és ki akart hajítani, de az utolsó pillanatban egy másik varrónőhöz kerültem, de nála meg elszabtam egy kosztümöt, és aztán tényleg nagy szerencsém volt, hogy megint rögtön elkerültem egy varrónőhöz, de megint elszabtam egy kosztümöt, tényleg pechem volt.

És Agnes azzal folytatta, hogy a háború utolsó évében náluk járt a nénikéje Regensburgban, és azt mondta neki, hogy ugyan egyáltalán nem ütött az apjára, de a haja egészen az övé, mire az anyja így szólt: „Krisztusnak hála, másban nem ütöttél rá.” És olyan ellenségesen vigyorgott hozzá, hogy Agnes egészen dühbe gurult, hiszen az apját akkor már agyonlőtték, és mérgesen megkérdezte az anyját, hogy rá ugyan miben ütött. Erre az hirtelen elszomorodott, és csak annyit mondott: „Örülj neki, ha semmiben sem ütöttél rám.” Úgy is gondolja, hogy semmiben sem ütött rá. Látta viszont a straubingi nagymamája fiatalkori képét, és egészen megrémült, annyira rá ütött. A lánya lehetne, vagy a húga. Vagy akár ő maga.

Eugen erre kifejtette, hogy rokonai mindenkinek vannak, kinek több, kinek kevesebb, gazdagok vagy szegények, gonoszak vagy kedvesek, és minden rokontól öröklünk is valamit, ki többet, ki kevesebbet, pénzt, házat, két házat vagy egy rakás szart. Tulajdonságokat is lehet örökölni, így lesz az egyik zseni, a másik hivatalnok, a harmadik meg egy trotli, de a legtöbben csak puszta számok, akikkel bármit meg lehet csinálni. Olyanok csak kevesen vannak, akikkel nem lehet bármit megcsinálni, és ez azért szomorú.

És Eugen elmesélte, hogy a világháború előtt a temesvári restiben az állomásfőnöknek szolgált föl, az pedig egy magyar román volt, és nekiállt az öröklődésen töprengeni, táblázatokat készített, összeadott, kivont, szorzott és osztott, ától-cettig áttanulmányozta a lexikont, és végül arra jutott, hogy egy kicsit mindenki mindenkinek a rokona, minden rablónak, gyilkosnak, miniszternek, sőt minden római katolikus papnak és még a kolomeai csodarabbinak is. Ettől aztán szépen becsavarodott, a tébolydából meg levelezni kezdett a rokonaival. Ferenc Józsefnek például így fejezte ki a karácsonyi jókívánságait:

Kedves Húgom!

Boldog születésnapot!

Üdvözletem küldöm a Cs. Kir. Priv. Bolondokházából.

Szép időnk van.

A viszontlátásra!

Csókol:

a Mama

És Eugen elmagyarázta Agnesnek, hogy az a szerencsétlen ugyan teljesen becsavarodott, és mégis igaza volt, mert tényleg minden ember mindenkivel rokonságban áll, de semmi értelme ezzel a rokonsággal foglalkozni, mert ha az ember rendesen belegondol, alighanem tényleg becsavarodik. Akkor már az öreg pozsonyi Breitenberger suszternek volt igaza, amikor a halálos ágyán a köréje gyűlt rokonsághoz így szólt: „Barátaim, ha egyszer valami igazán nagy hülyeséget csináltok, gondoljatok rám!”

Szinte sose gondol a családi viszonyaira, mondta Agnes, és már egy ideje azon tűnődik, hogy hogyan, miért és egyáltalán minek kezdett el erről beszélni.

Egyáltalán nem szokott a felmenőire gondolni, mondta Eugen. Nem arisztokrata ő, hogy könyvet vezessen róla, csak hogy napra pontosan ki tudja számolni, mikor golyózik be végleg.

Így ért véget a drága rokonságról folytatott beszélgetés… A nap ásított, fáradt volt már, a bakancsát is lerúgta, amikor Agnes egyszer csak azt érezte, hogy Eugen nemsokára meg fogja érinteni a csípőjét. És Eugen így is tett, és azt mondta: „Pardon”.

2

Tíz perccel később Agnes és Eugen egy szilfa alatt ült. Eugen ugyanis megkérdezte, hogy ne üljenek-e le, bár ő nincs elfáradva, de azért mégsem lenne ellenére, ha leülhetne. Agnes kicsit bizalmatlanul méregette Eugent, mire az ártatlan képet vágott, de Agnes nem nagyon hitt az ártatlanságában, és azt mondta, nincs ellenére, ha le akar ülni, üljön csak le nyugodtan, és ha Eugen leülne, akkor ő is leülne.

Sehol sem lehetett padot látni, úgyhogy a fűbe ültek. Egy szilfa alá.

Hatalmas, öreg szilfa volt az, és éppen lement a nap. Természetesen nyugaton.

Tulajdonképpen minden a maga, sors szabta útján ment: a legnagyobbtól a legkisebb dologig – a szilfa alatt is.

Szinte hallani lehetett, ahogyan megy, olyan nagy volt a csönd.

Agnes és Eugen is csöndben ültek a szilfa alatt, és Agnes arra gondolt: „Milyen szép is egy ilyen fa.” És Eugen arra gondolt: „Milyen szép is egy ilyen fa.”

És ebben igazuk volt.

 

 

Fordította: Balogh Virág Katalin

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 1-2. fejezet. Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása