Március 30-án este nyílt meg a megújult Akvárium. Hiánypótló közösségi térként, a budapesti éjszakai élet újabb színfoltjaként harangozták be. Tették ezt azzal a ki nem mondott, de egyértelmű céllal, hogy a főváros kulturális térképen ezentúl előkelő helyet foglaljon el a klub. Első ránézésre ez bejött.

DSC_2160

A szinte zsúfolásig megtelt lépcsős teraszon végig iszogató fiatalok, házaspárok, baráti társaságok, biciklis hipszterek. A klubon kívül is rendezvény volt, pezsgett az egész tér.

A kapukat átlépve tágas, esztétikus és hangulatos teremben találtuk magunkat. A kereskedelmi okokból főként rózsaszínes dizájn gyönyörűen beépül a környezetébe. Itt-ott még érződik a festékszag is. Innen, a fő hallból nyílik egy DJ-ket szerepeltető zenés bár, egy bisztró – ahol ezentúl reggelizgetni és ebédelni lehet – majd az ún. Kis Hall – ami régen az Akvárium egyetlen koncertterme volt –, végül pedig úticélunkhoz, a Magashegyi-koncerthez vezető Nagy Hall.

Hirtelen az A38 ugrik be az 1500 fős teremről. Igaz, ez kicsit dizájnosabb, mert van egy fenti páholy is a VIP-vendégek részére. Méreteiben ránézésre megegyezik a két hely, itt is van lent egy pult, satöbbi. A terem végében, egyből a lépcső mellett jobbra található – a koncertet leszámítva – az esti főattrakció: egy arany ledekből álló, akvárium-hatást keltő Akvárium-logó. Tátott szájjal, „Húúú! Nézd már!”-felkiáltásokkal megy el mellette mindenki, vadul fotózzák és gyönyörködnek benne. Mi sem tettünk másként, mert tényleg pofásra sikeredett.

DSC_2299

Nem túlzás azt állítani, hogy az Akvárium most úgy szállt be a budapesti klubok ringjébe, hogy fölényes győzelemre tör. Van rá esélye.

Több kép az új Akváriumról galériánkban

A koncert

Volt már szerencsém egy Magashegyi szimfonikus esthez korábban, és ahogy bármely zenés produkciótól elvárható, ez is fejlődött az eltelt idővel. Rockzenészeknek nem egyszerű feladat – a tökéletességre és milliméteres pontossággal lejátszott hangokra nevelt – komolyzenészekkel egy színpadon játszani, ezért már magáért a tényért jár a riszpekt. Minden tiszteletem ellenére azonban nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy inkább az elektronikus díszítés áll jobban a Magashegyi-számoknak. A koncert első felében több dalnál ráerőltetettnek éreztem a szimfonikus kíséretet. Külön felháborodtam, amikor az Álmatlanságban visítós szinti helyett hegedűk szólaltak meg. Érthető, hogy áthangszerelt számokról van szó, de az sem hatott valami jól, hogy a vokalisták hangja a legtöbb helyen lenyomja a szólógitárt. Ez persze lehet hangosítás kérdése is – itt halkan megjegyezném, hogy ebben (egyelőre legalábbis biztosan) jobb az A38.

DSC_2032

Nagyjából félúton járhatott az est, amikor kezdett kissé ellaposodni, így a telefonomat is elkezdtem nyomkodni. Ekkor jelent meg a színpadon Beck Zoli, aki cingár testével és erőteljes alter-karizmájával újraélesztette a gyertya lángját. Egy Bíborkával közösen éneklős Csönded vagyok, a Tegnapután és persze az Árnyékok szóltak a 30Y-frontember kíséretével.

DSC_2067
Tökéletes választóvonal volt ez a koncert két fele között, mely után a krém következett. Megérkeztek a slágerek, amikre az addig lustábban ácsorgó közönség is elengedte magát: refréneket énekelt és ugrált. A Rázz fel például hatalmas energiabombaként robbant. Az első tíz sor kizárta a vasárnap estét és önfeledten tombolt. Fentebbi benyomásaimra rácáfolva több olyan dal is volt, aminek bitang jól állt a szimfonikus kíséret, élükön a dobhártyapusztító Ragyogással. De például a fuvolával imitált, madárcsicsergéssel is remek hangulatot kapott A fogyó Hold felé, ami közben csak Bíborkára tudtam nézni. Figyeltem, ahogy gesztikulált, mintha az ő fejéből szólt volna a cuki, rejtélyes fuvolaszó.

DSC_1999

Összességében egy jól megstrukturált és élvezhető buli volt, amit pont jókor mentett meg Beck Zoli és vitt csúcsra a végén a slágeráradat. Azért hosszú távon, ha a Magashegyiről van szó, inkább a hangos gitárok és a szinti mellett teszem le a voksomat.

További képek:
[portfolio_slideshow id=15306]

 Fotók: Pozsonyi Roland