A Jing-folyóhoz mentem köveket gyűjteni, amolyan kikapcsolódásképpen, de amint megtaláltam a buddhát, hirtelen súlya lett a dolognak. Éppen felpillantottam az égre, melyen egy szerencsés formájú felhő úszott tova. A látóhatár egyetlen fájának tetején háborítatlanul tanyázott egy sasmadár, aztán hirtelen felröppent, ki tudja, merre szállt.

A buddhát szürke homokkőszerű kőbe faragták, recézett talpazata kétszintű volt, felül a lótusztrónus. Rögtön látszott, hogy finom faragás, bár a sarkokat és éleket már lekerekítette az idő. Bizonyára fájdalom itatta át ezt a buddhát, de egyáltalán nem látszott rajta érzelem, hiszen nem volt feje, sőt törzse sem, a lótusztrónuson csak a bal láb és az azon pihentetett jobb kéz maradt meg. Egy öreg gép hangjától remegett meg a levegő, a kőfejtésen dolgozni kezdett az aprító. Ebben a pillanatban bukkant elém a kőbuddha. Nem ragyogott körülötte vakító dicsfény, sárréteg fedte, jelentéktelenné csúfult, mint egy nagyformátumú ember, akit magányában elnyelt a nyüzsgő város. Furcsa kő volt, le kellett hajolnom érte. Így került újra elő.

Túlzás lenne azt mondanom, hogy én mentettem meg. Szüksége van Buddhának egyáltalán arra, hogy valaki megmentse? Letisztítottam a kőfaragást, és aztán elhelyeztem a lakásomban, hogy tiszteletemet tehessem előtte. Egy egész napon át mélységesen elszomorított a nyomorúság, melyen a buddha korábban keresztülment, de aztán a második napon ráébredtem, hogy a szobrot szándékosan küldték nekem, már a kőaprító gép fenyegette, mikor felbukkant és próbára tette az együttérzésemet. Szerencsére az együttérzésem nem múlt, hitem még nem apadt ki, volt még bennem bátorság. Ettől fogva mindennap füstölőt gyújtottam a buddha előtt, tiszteletemet tettem előtte, és magamat is megtiszteltem egyúttal.
Mondhatjuk, hogy buddha a tökéletes szépség. Vajon így megtörve is buddha még a buddha? Ha egy embernek nincsen feje meg teste, végletekig megnyomorodott. Ez a törött buddha mégis szépséget hordoz magában. Mikor füstölőt gyújtok előtte, és nézem, mintha látnám a füstben a testét, méltóságteljes, szép tekintete megtölti a levegő ürességét, miközben rám szegezi lefelé tartó, finom mosolyt hordozó pillantását. Buddha, mondom, a buddha keze is buddha, a buddha lába is buddha. A ragyogva felcsillanó üveg egy szilánkja is ugyanúgy csillog. Milyen békésen pihen a helyén az a kéz és láb!

Mondhatjuk, hogy Buddha mindig az emberi elme teremtménye, akkor pedig ez a buddha valójában csak egy kődarab. Kő, de nem természet adta kemény homokkő, hanem képzelet formálta tárgy, melybe a szobrász saját jámborságát faragta bele, aztán egy templomban ki tudja hányan tették tiszteletüket előtte és bízták rá a kívánságaikat, így vált buddhává. Ahogyan a bankjegy sem csak egy darab papír, hanem a hatalom megszerzésének és a szegénység elkerülésének eszköze, cseréül szolgáló tárgy, amivel egy falu összes földjét megvásárolhatjuk, egy egész várost, emberek tiszteletét és életét tehetjük zsebre.

Mondhatjuk, hogy határtalan Buddha és határtalan a tanítása is, de akkor mégis hogyan kerülhetett Buddha a Jing-folyóba? Igen, azon a nyáron vízözön söpört végig a hegyen, elmosta a templomot, és a kőbuddha a templom tégláival, kődíszeivel, fagerendáival a folyóba zuhant. A téglák, díszek, gerendák apró darabokra morzsolódtak a folyóban, de buddha megmaradt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy buddha volt! A Jing-folyó jing-jéhez (泾) igen hasonlatos jing (经) írásjegy nem véletlenül jelent buddhista szent iratot. Buddha, miután átvészelte a pusztulást és tragédiát, a Jing-folyóra bízta magát, hogy új helyet találjon magának, így kívánt rálelni az én otthonomra. A Jing-folyó már a „Liu Yi átadja a levelet” című régi történetben is feltűnt, de Buddha nem ezért választotta a folyót, hiszen ott volt Zhen asszony története is, aki a Luo-folyó istennőjévé vált, ködbe olvadt és felhő meg füst lett belőle. Törött volt a buddha, de a maga valóságosságában a könyvtárszobámba érkezett. Jing buddhának kellett elneveznem.

Tisztelem ezt az egy kéznyi, egy lábnyi buddhát.

Sokan megtudták, hogy enyém lett a Jing buddha. Akik látták, mindannyian réginek és hatalmasnak ítélték, füstölőt gyújtottak előtte és fejüket hajtották, az egyik arra kérte, hogy őrizze meg a vagyonát, a másik magas hivatalért könyörgött, volt, aki fiúgyermekért, de mindannyian azért imádkoztak, ami hiányzott életükből, még a Wang vezetéknevű szomszédom is megjelent a madzsong játszmái előtt, hogy szerencséért fohászkodjon. Végül megértettem, hogy a Jing buddhának azért nem volt feje és törzse, mert a jámbor lelkek, akik eléjárultak, apránként elrimánkodták a testét. Akik a legjámborabbnak mutatták magukat, valójában azok voltak a legönzőbbek. Buddha minden bizonnyal átlátta az emberek önzését, régről ismerte mindezt, de nem nézhetett szembe máshogyan az önzéssel, feláldozta magát az önző embereknek. Ez a világ már csak ilyen.

A Jing buddhát a könyvtáramban helyeztem el, mindennap füstölőt gyújtottam előtte, de mindig is utáltam a szenvelgést és szégyellősködést, így sokáig nem szóltam hozzá.

– Nem – szólalt meg az álmomban tegnap éjjel buddha –, én már nem vagyok buddha!

Ma reggel felkeltem, elrendeztem a füstölőt, térdre ereszkedtem, és azt mondtam, buddha, most akkor szólok hozzád. Amíg buddha a buddha, övé a szépség és az önfeláldozás. Őrizd meg, kérlek, lelkem nyugalmát és testem békéjét, hogy emberként élvezhessem a világ minden örömét, és emberként viseljem el minden bánatát!

Mindenki elfoglalt, én talán a többieknél is jobban, buddha közelében azonban nem fogok elgyengülni, nem fogok többé elmenekülni, végzem a munkámat, ahogyan kell.

1997. február 20.

Kiss Marcell fordítása

10149314_621568604593827_963840057_n

Törött buddha – Kiss Marcell kalligráfiája

Jia Pingwa (1952-)

A Shaanxi tartományi Danfengből származik. 1975-ben végezte el az egyetemet kínai nyelv és irodalom szakon. A Chang’an című folyóirathoz került szerkesztőnek, 1982 óta csak írásaiból él. Kezdettől fogva sikeres író, nemcsak hazájában, hanem Amerikában, Franciaországban is felfigyeltek különös stílusú írásaira. A kínai klasszikusok nyomán a nyelv mint racionális kifejezőeszköz meghaladására törekszik, szójáték, többértelműség, szavak nélkül kifejezhető tartalmak nagy szerepet kapnak írásművészetében.

(Az életrajz forrása: Huszadik századi kínai novellák, Noran, Bp., 2008.)