Emeld a tételt! – A FÉLonline.hu érettségi tétel sorozata

Egy barátom nemrég mesélte, hogy bölcsész ismerősei egymással versengve próbálták őt meggyőzni arról, hogy Ady Endre egyáltalán nem volt nagy költő. Való igaz: az egyetemek magyar szakán ma nem divat Adyért rajongani, és – teszem hozzá rosszmájúan – az életművet részleteiben ismerni sem divat.

ady_bus

Ez a viszonyulás azonban nem a mi generációnk sajátja, hanem olyasmi, amit az idősebbektől örököltünk, vagyis azoktól a professzoroktól, akik a maguk fiatalkorában mást sem hallottak az egyetemen, mint hogy Ady Endre és Móricz Zsigmond az istenek. Ők voltak a marxista, „kritikai” irodalomtörténetnek a központi figurái a 20. századból, és persze József Attila, bár ő már problémásnak számított, olyasmik miatt, mint a Szabad-ötletek jegyzéke, amit ki sem szabadott adni a rendszerváltás előtt.

Innen nézve minimum furcsa, hogy ez a szöveg nekünk csak egy kattintás. Ha nem ismered, nézz bele, és rögtön rá fogsz jönni, miért volt tiltólistán.

Ha érdekel, milyen is volt ez a marxista irodalomszemlélet, olvass bele Király István Ady-monográfiájába. Két kötet, 1566 oldal, és biztosan megvan az iskolád könyvtárában, egyrészt mert alapműnek számított, másrészt pedig mert az állami könyvkiadásban olyan magas példányszámban adták ki a könyveket, amiről ma már álmodozni sem érdemes. Először el fogsz képedni: Király szerint Adynak van pl. „plebejusnépi forradalmi” korszaka, élete végére pedig „a valóság forradalmárává” változik. Szóval rémségesen ideologikus munka ez. De azért csak ne add fel, és akkor újra meg fogsz lepődni: Király verselemzései például általában nagyon jók, néhol egyenesen sziporkázóak. Elvégre egy meggyőződéses marxista sem tőről metszett gonosztevő, és nem is feltétlenül agymosott idióta. Mégiscsak kell ahhoz egy csöppnyi alázat és elhivatottság, hogy az ember másfélezer oldalt összeírjon a kedvenc költőjéről, nem?

Szóval ott tartottam, hogy azok, akik mára az egyetem nagyöregjei, fiatalon ilyen szemléletű irodalomtörténetet voltak kénytelenek hallgatni, és persze utálták is rendesen. A ’80-as évek második felétől ezért beindult az ellenmechanizmus: Ady és Móricz presztízse óriásit zuhant, és a korábban polgári-reakciós Kosztolányi aratott le minden babért. Míg előbb az volt a kérdés, kiből lehet jó példakép (a „vátesz” Ady, a „parasztíró” Móricz és a „döntsd a tőkét, ne siránkozz” József Attilája), most a tiszta irodalmiság, a nyelvi kidolgozottság a fontos, és az, hogy mennyire újító valaki.

Ami egyfelől szuper, mivel hát miről is szólna a költészet, ha nem arról, hogy ki mennyire ír jó verseket – másfelől meg sokszor furcsa, mivel azt jelenti, hogy elvileg nem szól bele egy vers megítélésébe, hogy miről szól. Lehet jó verset írni arról, hogy Lenin képe lóg a szobám falán (ahogy ezt Majakovszkij tette); és ha tudjuk, hogy Szabó Lőrinc Vezér című ódája Mussolinihez szól, az sem magát a verset teszi rosszá, hanem a szerző mint ember lesz kisebb a szemünkben.

„Durva vers ez A fekete zongora, de mi a fenéről szól?”

De vajon lehet-e, és ha igen, érdemes-e így, „tisztán irodalmilag” olvasni A halottak élént? Próbálkozzunk meg vele! Először is: az nyilvánvaló, hogy Ady nyelvileg óriási újító volt, hiszen pl. ő hozta be a szimbolizmust Magyarországra. Ebben a kötetben is van egyértelműen szimbolista vers: Az eltévedt lovas. Mivel mi nemcsak Ady szimbólumain, hanem pl. József Attila komplex képein, sőt egy kicsit Kassák avantgárdján is iskolázódtunk, nehéz elképzelnünk, mi lehetett olyan botrányos ezekben a versekben. A válasz talán maga a szimbólum: korábban nem volt szokás olyan költői képeket használni, amelyeknek nincs egyértelmű megfejtésük. „Durva vers ez A fekete zongora, de mi a fenéről szól?” Ezzel a dilemmával Ady kapcsán találkoztak először a magyar olvasók. Ugyanígy Az eltévedt lovasban sem esik egy szó sem olyan témákról, mint a háború, vagy a szerelem, vagy hogy milyen nehéz az élet. Csak egy lovast látunk, akiről azon kívül, hogy egy zombi (hiszen „hajdani”, mégis itt van), csak annyit tudunk, hogy „eltévedt”. Kísértet, akinek nyomja valami a lelkét? Az Apokalipszis lovasa? Erre aligha felelhetünk egyértelműen.

De Ady egyfelől – mint a szimbolizmus importálója – modern, másfelől nagyon is maradi. Rengeteg benne a 19. századi vonás: mindenekelőtt a gigászira növesztett egója, az önmitizálása, ez a „romantikus titanizmus”. Mintha egy nagyoperát néznénk, vagy legalábbis a Trónok harcát: a hős Ady, dacolva a tomboló viharral, szilárd léptekkel a temetőbe megy, hogy ott egy őse sírja fölül kitépje a vaskeresztet, és kardot kovácsoljon belőle magának:

“Tüzelj, Nap, csapkodj, vad, nyári zápor,
Hitek s dúlt mezők már kinyíltak
S kardot verve vas-keresztjéből
Régi sírnak,
Megyek: várnak a táborozók.

Ma már ez kicsit viccesen hat, nem? Hiszen nem azt tapasztaljuk, hogy a világ ilyen hősökkel lenne tele.

És egyébként Ady nemzedéke sem ezt tapasztalta – ahogy annak éppen A halottak élén az egyik legszebb dokumentuma. Az első világháború személytelenebb volt a korábbi háborúknál: a kiépített frontvonalak mögött, a lövészárkokban nem lehetett úgy hőssé válni, mint mondjuk 1848–49-ben. Az egyes katona élete keveset számított, nem volt lehetőség önfeláldozásra vagy éppen arra, hogy valaki elhíresüljön arról, hogy milyen sok embert ölt meg. Eleve: a háború célja sem volt világos. „Tegnap vitézek, ma vagyunk csak kószák” – írja Ady az egyik kurucversben (A tábor-tűz mellett), másutt pedig: „Nekem, pajtás, úgyis mindegy, / Bánja fene, hogy ki fal föl / Buta, bús mindegy-minket” (Kurucok így beszélgetnek). Ezért áll a 20. századhoz és hozzánk közelebb Babits életérzése, a „holt próféta a hegyen”: ha még vannak egyáltalán próféták, azok csak olyasmit tudnak mondani, „amit mindenki tud”, és emiatt nem is nagyon figyel rájuk senki.

Aztán érdekes azt is megfigyelni, hogy Ady mennyire slendrián költő.

Sokszor több gondot fordít arra, hogy jellegzetes hangját, stílusát „üzemeltesse”, mint arra, hogy az egyes szövegei minden ízükben jók legyenek. Mondjuk ki: ha kell, könnyű kézzel kamuzik. „Valamikor jó lesz, / Jó lesz megszólalni, / Csúf, nagy özön-vér után / Jön sok galamb, talmi / S jó lesz jó galamb” – szól Az igazi szó harmadik versszaka, mi pedig elgondolkodunk, hogy oké, ez az utolsó sor kell a strófaszerkezet miatt, na de miért ilyen lapos, és főleg mi a fenét jelent? Jönnek talmi galambok meg sok jó galamb is? Hamis békék meg valódiak is a háború után? Érdekes. Aztán: kéne ide egy vessző valahová, az első „jó” vagy a „lesz” mögé – és nem mindegy, hová, mert attól függően mást jelent a sor. Lehet, hogy Ady elsumákolta a választást? És végül: nem lehet, hogy az a „talmi” eleve csak azért van, hogy rímeljen a „megszólalni”-ra, a „jó lesz” meg csak azért, mert a következő versszak is két „jó lesz”-szel indul? Ezt elég nehéz kimagyarázni.
Mindezek ellenére marha nagy túlzásnak tűnik Adyt rossz költőnek tartani. Hiszen láttuk, hogy a 19. századi gőgössége nem akadályozza meg abban, hogy beleérezzen a frontkatonák helyzetébe. Az meg, hogy slendrián, hát oké – de hát Dosztojevszkij is arról volt híres, hogy tele vannak a regényei félig-meddig értelmetlen mondatokkal! Nem nagyon hiszem, hogy az irodalmi nagyságot csak és tisztán a nyelvi kidolgozottság teszi.
Ezért valószínű, hogy a fő, a sokszor kimondatlan ok, amiért divat lett Adyt nem szeretni, egyszerűen az, hogy az ő esetében nehéz leválasztani – és nagy kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán – az irodalmi teljesítményt a költő mint közszereplő jelentőségéről. Tudjuk, hogy Adynak már életében kultusza volt, és nem csak mint költőnek, hanem mint sztárnak: nyomot hagyott a korán úgy is, mint kérlelhetetlen hangú politikai publicista és úgy is, mint botrányhős, az éjszakai élet császára, aki esténként nem a kávéházban finomkodik, hanem a kocsmában ülve viaskodik a démonaival (lásd Az ős Kajánt!).

De vajon honnan Adynak az az óriási ereje, amit a kortársai is éreztek és mi is? Hiszen végletesnek látszó ellentétek jellemzik: mond valamit, aztán néhány verssel odébb mondja totál az ellenkezőjét is. A Krónikás ének 1918-ból például biztosan háborúellenes vers:

“Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.”

Na de nem látszik-e épp hogy háborúpártinak pl. a Levél a végekről?

“Be jó lehet, hol a fegyver ragyog,
Be jó csatára kelni,
Ifjú, bízó seregek élén.”

És ismerjük ezt korábbról is: Ady megátkozza, aztán szerelmet vall a hazájának. Közösséget vállal és elhatárolódik. Párizs az ő Bakonya, de a Bakony meg a magyar ugar része. De akkor honnan ez a népszerűség?

Én úgy gondolom, Ady varázsát pont az adja, ami a leginkább zavarba ejtő benne: hogy miközben végtelenül politikus, egyáltalán nem zavarja, ha egyes szavakat és szófordulatokat valamelyik párt lestoppolt magának. Ha pl. ma azt olvasod, hogy „az elmúlt nyolc évben”, vagy azt, hogy a „balliberális média”, akkor tutira jobbos lapot olvasol, ha meg azt, hogy „maffiállam” vagy azt, hogy „újfasizmus”, akkor balosat. Ilyesmi Ady korában is létezett, de őt egyszerűen nem érdekelte: fogta a nemzeti-konzervatív oldal magyarkodó paneleit, amitől pl. az érett Kosztolányinak a hátán is felállt a szőr, és összegyúrta a szecessziós dekorativitással meg egy kis baudelaire-i dekadentizmussal. Mintha azt mondta volna: a kuruc virtus ma azt jelenti, hogy beteg a lelkem, az igazi magyar bajusz pedig ma olyan, hogy nincs. Ami, mondjon bárki bármit, legalább akkora politikai bravúr, mint amekkora költészeti újítás.

Ez az oka, hogy Adyt, aki pedig éppúgy folyton a magyarságért aggódott és harcolt, mint Petőfi, éppen azok a konzervatívok utálták, akik magukat Petőfi örökösének tartották, és éppen azok tűzték a zászlójukra – vagyis a nyugatosok –, akiket ugyanezek magyartalannak, kozmopolitának és nyugatmajmolónak tartottak. És ez az oka annak is, hogy – ki ezért, ki azért – ma mindenki szereti azt gondolni, hogy Ady vele értene egyet, ha élne. De vajon kinek van igaza? Ez talán nem is olyan hülye kérdés. És lehet, hogy Ady, aki saját korában nagy megosztó volt, ma éppen hogy nagy összekötő lehetne.

kép: búspoéták