Lebontani az elefántcsonttornyot III. rész

Előző két írásomban (Mi, bölcsészek és amit magunkról mondunk, Humántudományok egykor és most) bemutattam egy, a bölcsészettudományokat napjainkban érintő igen súlyos problémát és ennek néhány meghatározó okát. A következőkben röviden néhány megoldási javaslatot szeretnék felvázolni. A szóban forgó probléma mindenekelőtt a következő: a bölcsészettudományok jellemzően úgy igyekeznek legitimálni magukat, hogy azt állítják, ők felelnek a társadalom intellektuális életének gazdagításáért, ők szolgáltatnak szellemi táplálékot mindenki más számára. Ezzel szemben a valóság az, hogy a bölcsészek – mint bölcsészek – az akadémián kívüli világgal keveset törődve, az elefántcsonttorony magányában végzik munkájukat.

Ez az abszurd és úgy a bölcsészek, mint a társadalom többi számára káros helyzet megoldásra szorul. Előző írásomban a probléma három gyökerére hívtam fel a figyelmet (ennél persze több van), amelyeket a megoldás szempontjából fontosnak tartok. Ezek (1) az egyetem humboldti modelljének eszmei öröksége, (2) a humántudományok reflektálatlansága a mindennapok társadalmi és gazdasági valóságára, és (3) a humántudományok ellenségessége a modern digitális kommunikációs technológiával és társadalomformáló hatásaival szemben. Nekünk, bölcsészeknek mindenekelőtt ezeken kell változtatnunk.

“És igen, először is nekünk kell változnunk. Nem foghatjuk az egészet a társadalomra, és nem játszhatjuk a mártír szerepét.”

És igen, először is nekünk kell változnunk. Nem foghatjuk az egészet a társadalomra, és nem játszhatjuk a mártír szerepét. Feladatunk van a világban, és azt nem leszünk képesek betölteni, ha arra várunk, hogy a társadalom felépítése és gondolkodásmódja visszatérjen egy áhított – de valószínűleg képzeletbeli – polgári aranykorba, amikor mindenki megbecsülte a bölcsészeket, és mindenki belátta, milyen fontos az, amit csinálunk.

Hogy mi is a feladatunk? A világ számtalan olyan problémával néz szembe napjainkban, amelyek megoldásában nekünk, bölcsészeknek aktív szerepet kell vállalnunk. A liberális demokrácia alapelvei világszerte sérülnek és megkérdőjeleződnek – ezek újralegitimálása vagy éppenséggel újradefiniálása egyértelműen a bölcsészek feladata. A globalizált világban egyre több és egyre inkább különböző kultúrák kényszerülnek mind szorosabb együttélésre – az ezek közt folytatott párbeszéd megvalósítása ugyancsak miránk, bölcsészekre tartozik. A végtelenségig lehetne sorolni azokat a nagyon is konkrét és fontos kérdésköröket, amelyekben tennivalónk van.

“De naivak vagyunk, ha azt gondoljuk, bármelyik probléma megoldásához egy szakfolyóirat tematikus számán vagy egy ELTE-s konferencián keresztül vezet az út, amelyre csak akadémikusok mennek el.”

De naivak vagyunk, ha azt gondoljuk, bármelyik probléma megoldásához egy szakfolyóirat tematikus számán vagy egy ELTE-s konferencián keresztül vezet az út, amelyre csak akadémikusok mennek el. Nem, egészen más a teendő. És itt jön képbe a már említett három ok.

Mert először is – nincs mese – fel kell hagynunk a humboldti örökséggel. Nem tarthatjuk tovább eszménynek azt az autonóm akadémiát – pláne az autonóm humántudományokat – amennyiben ez az autonómia azt eredményezi, hogy minden bölcsész azt csinál, amit akar, tekintet nélkül arra a társadalomra, amelyet állítólag szolgál és jobbá akar tenni. Fel kell adnunk a pusztán a tudás kedvéért űzött tudomány eszményét, azt a gondolatot, hogy minden ilyenfajta kutatás automatikusan önmagában értéket képvisel.

Ehelyett a problémaközpontú, az emberek és önmagunk kedvéért művelt tudományt kell megvalósítanunk. A jövő humántudományának a legszervesebben össze kell fonódnia az akadémián kívüli világgal. Szó szerint és átvitt értelemben is ki kell lépnünk az egyetem falai közül, és meg kell találnunk azokat a pontokat, ahol a szaktudásunkkal segíthetünk.
Itt válik fontossá a második fentebb tárgyalt ok, az, hogy a jelen kor vészterhes valóságában a humántudományok által szolgáltatott ismeretek kevés relevanciával bírnak. Ha ez csakugyan így van – márpedig így van –, akkor nem várhatjuk siránkozva, hogy a világ változzon meg és alakuljon olyanná, hogy abban a humántudományok relevánsak legyenek. Megint csak nekünk kell megváltoznunk és alkalmazkodnunk a világhoz.

Valószínű, hogy a humántudományok, ahogy azokat ma műveljük, nagyrészt egyáltalán nem képesek szerepet játszani semmilyen külvilágbeli probléma megoldásában. Nehéz elképzelni, hogy a lényeg fogalmának arisztotelészi értelmezései miként válhatnának bármilyen nem akadémikus illető hasznára (nekem elhihetitek, nagyon sok intellektuális örömet és lelki elmélyülést nem okoz ez az ismeret).

Vitán felül áll azonban, hogy az elmúlt évezredek legnagyobb szellemi alkotásairól való tudás relevanciával bír a soha nem látott globális problémákkal szembesülő jelenkor számára. Meg kell találnunk azokat az elemeket ezekben az alkotásokban, amelyet csakugyan fel tudunk használni, amelyekkel valamilyen módon jobbá tehetjük a saját és mások életét, megoldhatunk valamilyen problémát.

Ennek során nem támaszkodhatunk kizárólag azokra az eszközökre, amelyeket a bölcsész a munkája során ma felhasznál. Mi, bölcsészek, hozzászoktunk ahhoz, hogy az ismereteket kilencszáz oldalas monográfiákban és érthetetlen szakcikkekben közvetítsük. Ezzel – a saját magunk és a világ jobbulása érdekében – fel kell hagynunk. Az információbefogadási és -feldolgozási formák a digitális és kommunikációs technológia fejlődése nyomán világszerte változnak. Ezeket a változásokat meg kell értenünk és alkalmazkodnunk kell hozzájuk.

“Fel kell ismernünk, hogy nem kérhetjük komolyan az embereket – az ebédszünetben a blog- és facebook-posztok csekkolásához szokott embereket –, hogy hosszadalmas írásainkat olvassák, vagy az unalmas előadásainkat hallgassák.”

Fel kell ismernünk, hogy nem kérhetjük komolyan az embereket – az ebédszünetben a blog- és facebook-posztok csekkolásához szokott embereket –, hogy hosszadalmas írásainkat olvassák, vagy az unalmas előadásainkat hallgassák. Sokkal inkább meg kell találnunk azokat a módokat, ahogy az – immár a nap követelményeihez igazított – ismereteinket eljuttathatjuk hozzájuk, megértethetjük velük és aktívan munkába állíthatjuk. Ebben nagy szerepe lesz a modern digitális technológiának és a Digital Humanitieshez hasonló mozgalmaknak is.

Mindeközben továbbá együtt kell működnünk más diszciplínákkal, sőt a tudományos világon kívüli szereplőkkel is. Aktív párbeszédbe kell lépnünk természettudósokkal, az üzleti szféra képviselőivel és még ki tudja, ki mindenkivel. A humántudományoknak interdiszciplinárissá kell válniuk. Jelen kell lennünk az élet tőlünk eddig sokszor idegennek tartott területein, amelyeket ismereteinkkel gazdagabbá és értékesebbé tehetünk, és ott együtt kell működnünk másokkal, így alakítva ki egy olyan intézményi struktúrát a bölcsészettudományok számára, amely valóban lehetővé teszi, hogy a társadalom szélesebb rétegeinek életére is kifejtse jótékony hatását.

“A jövő bölcsészprofesszora talán elsősorban üzletemberek, természettudósok, informatikai szakemberek képzésében vállal szerepet, méghozzá sokkal meghatározóbb módon, mint ahogy az most történik, és csak másodsorban képzi a fiatalabb bölcsészgenerációkat.”

A jövő bölcsészprofesszora talán elsősorban üzletemberek, természettudósok, informatikai szakemberek képzésében vállal szerepet, méghozzá sokkal meghatározóbb módon, mint ahogy az most történik, és csak másodsorban képzi a fiatalabb bölcsészgenerációkat. Talán idejének épp annyira nagy részében konzultál más diszciplínák szakértőivel, mint amennyit saját szakterülete kutatásával tölt, hogy jobb és hatékonyabb tanmeneteket állíthasson össze.

Talán lehetséges lesz, hogy egy szakképzett filozófus az egyetemen kívül mint szakképzett filozófus dolgozhasson, és ilyen minőségében vehessen részt különböző szociális, kulturális vagy akár tudományos projektekben. Egy biztos: a bölcsészettudományoknak alapvető, lényegi változásokon kell keresztülmenniük.

Tagadhatatlan, hogy lesznek veszteségek. Sok minden, amit a humántudományokban kedvelünk, áldozatul eshet ezeknek a változásoknak. Nem biztos, hogy egy interdiszciplináris és problémaközpontú bölcsészettudományban sok keresnivalója lesz a rég elfeledett arab gondolkodók rég megcáfolt kozmológiai fejtegetéseiről szóló vizsgálatoknak.

“Csakugyan elvárhatjuk a társadalom többi tagjától, hogy szellemi és anyagi támogatást nyújtson ahhoz, hogy mi kiéljük kedvenc intellektuális hobbinkat?”

De gondoljuk meg: az a bölcsészettudomány vagy tudomány általában, amely egyáltalán nem képes arra, hogy bárki életét bármikor jobbá tegye – nem mintha az arab kozmológus kutatása ilyen volna –, csakugyan érdemes arra, hogy folytassuk? Csakugyan elvárhatjuk a társadalom többi tagjától, hogy szellemi és anyagi támogatást nyújtson ahhoz, hogy mi kiéljük kedvenc intellektuális hobbinkat? Nem rémesen felelőtlen és elítélendő ez a hozzáállás (amivel, sajnos, sok bölcsész ténylegesen rendelkezik)?

Ha pedig egy kutatás, egy gondolatmenet nem ilyen, hanem igenis képes arra, hogy – akár sok áttételen keresztül, de – valós hatást fejtsen ki a világban, hogy ott termékeny talajra találjon, akkor semmi okunk elvetni. Ahogy nincs technológiai fejlődés természettudományos alapkutatás nélkül, úgy nem lehetséges problémaközpontú bölcsészettudomány sem egyfajta alapkutatás nélkül. Ha ugyanis nem olvassuk és nem értjük meg a klasszikusokat, ha nem folytatjuk a sajátosan a bölcsészettudományokra jellemző vizsgálódásokat, akkor semmi esélyünk releváns válaszokkal előállni a jelen és a jövő kihívásaira.

Nem szabad azonban ezt a tényt annak igazolására felhasználnunk, hogy belemerüljünk az általunk kedvelt témakörök kutatásába, hogy kényünkre-kedvünkre azt csináljunk, ami nekünk tetszik, tekintet nélkül arra, hogy amivel foglalkozunk, milyen szerepet játszat egy valós probléma megoldásában, emberi életek jobbá tételében, miközben a társadalom többi tagjától elvárjuk, hogy támogasson minket. Mindenekelőtt ez az arrogáns és felelőtlen magatartást az, amivel le kell számolnunk.

“Mindenekelőtt ez az arrogáns és felelőtlen magatartást az, amivel le kell számolnunk.”

Lehet persze cinikusnak lenni és azt mondani, hogy mindez lehetetlen: a bölcsészettudományok olyanok, amilyenek, nem is beszélve az emberekről – bármit teszünk, a helyzet soha nem fog megváltozni. Lehet a bölcsészprofesszor kisnemesi gőgjével berzenkedni, hogy „hagyjanak már minket békén, hadd kutassuk békében elfeledett későcsászárkori költők rossz verseit vagy jelentéktelen középkori filozófusok érthetetlen okfejtéseit, és ez a vak csillag, ez a nyomoru föld meg hadd forogjon keserű levében.” Ez a cinizmus azonban nem csak visszataszító és méltatlan bárkihez, aki tudósnak, bölcsésznek tartja magát, de valószínűleg olyan luxus, amit nem sokáig engedhetünk már meg magunknak.