Tranzíció, átmentet, váltás, változás. De valójában más lesz-e? Miből látjuk, hogy más, mint volt? Jobb lett, rosszabb, vagy egyáltalán: lehet-e ilyen ítéleteket hozni bármivel kapcsolatban? Léteznek-e a valóságban bináris oppozíciók, vagy így is-úgy is mindig minden szürke? Az Átmenet és átmenet című kiállításon rengeteg ilyen nyugtalanító változás kapcsolódik egymásba, mint a fraktálok spiráljai. Mindegyik egy nagyobb egésznek a része, de önmagában is nagyon mélyre vezet.

A kiállítótérbe lépve azonnal ítélkezésre kényszerítenek: Josip Vaništa montázsairól van szó, melyeken a szerb háború és az őt körülvevő ország mindennapi jelenségeinek és a csillogó, ostoba figyelemelterelések szürreális egymásra hatását látjuk. A képeken kivágott újságcikkek és hozzájuk választott fényképek vannak. Egy furcsa, kifordított világról tudósítanak, ahol az emberek hiába olvasnak nyaralásról, letakart halottak veszik körül őket; a ketrecekben utaztatásokat „népvándorlásnak” vagy „turizmusnak” titulálják, és ők, miután utolsó családi kincsüket is eladásra kínálták egy apróhirdetésben, kishalakként reggeli lesznek az őket magasból szemlélő politikusok tányérján.

glódi.balázs.lumú

A következő teremben Oleg Kulik  fotómontázsain megjelenő kutyaszimbólum, úgy gondolom, értelmezhető a Nyugat–Kelet-konfliktus nyugati feleként, ahol tehénként fejik, el vannak ragadtatva, mikor egy aranytojást pottyant nekik, ugyanakkor a vágtató orosz méneket a kötőfékjüknél rántja vissza. De lehet a művész vagy általában az ember is. Felerősödik a gúny, kevesebb lesz a konkrét rettenet, az alapvető hozzáállás nem változik: ne higgy senkinek.

A szemközti falon pedig elkezdődnek a Blue Noses művészcsoport munkái. Itt először képekben, tovább haladva pedig videókon mutatják meg a „meztelen igazságot”, hogy a világ híradóinak szereplői, emberek Nyugatról, Keletről – sőt olyan fiktív „hősök” is, mint Shrek –, hogyan imitálják nekünk egymás fojtogatását, püfölését vagy magáévá tevését, groteszk játékká minősítve a nemzetközi konfliktusokat. Az angol királynőtől Putyinon keresztül Bin Ladenig mindenki csak egy maszk, akit a kanapén csücsülve nézünk a tévében, most pedig innen néz vissza ránk. A maszk mögött lévő bárki pedig cserélhető, nem ez a lényeg. A videókon bohóckodó emberek, akik vodkát vedelnek és a nadrágjukból rakétákat eregetnek, ugyanazon a síkon mozognak, mint az elhízott, bormámorban fetrengő Che Guevara, vagy az élőhalott Lenin a szovjet-kommunista kispárnával és a kapitalista kólásüveggel a giccses faliszőnyeg előtt. Ez a külső társadalmi leépülés a belső individuálissal folytatódik. Itt már beléptünk a fekete falak közé, szűkült a kiállítótér és elkezdődött a sötét labirintus.

1003078_10151876144787016_1692054826_n

A következő váltás  Kulik Koordinátarendszere. Egy akváriumban egymáson tekergő, meztelen alakokat látunk, a sarokban egy énekes áriázik. Az egyszeri előadásról csak a videó került nagyobb közönség elé, tudható meg a terem sarkában függő leírásból. Ők csak egymást látják, mindenki részt vesz a folyamatban, és éppen ebből áll össze az alkotás. A koncepció célja egy olyan környezet megteremtése, ahol művész, mű és néző összeolvad, ezzel pedig mind az átlagember, mind a művész elveszti jól körülhatárolható individualitását. Feloldódik a folyamatban, kitágítja a keretet, elmossa művészet és valóság határát. Az ember mint akarattal rendelkező szubjektum: anyag lesz.

A „mérgeskutya”-performance-eknél ez az átalakult művész – itt Kulik – kutyává válik és ugat, harap láncra verve; mint egy spontán feltörő ordítás, ha már máshogy nem figyelnek rá. Mindennapi élményünk a világ rossz működésének tapasztalata. És az, hogy hiába mondjuk, jelezzük, nem talál értő fülekre azoknál, akik tehetnének a változásért: hogy ne mindig csak átmenet legyen. Nem nézik embernek az embert, ha kutyaként is viselkedik, teljes természetességgel vezetik láncon a rendőrök. Nem az számít, mit mond, hanem az, hogy minek nézik.

1017138_10151876145807016_999133400_n

Az utolsó terem a legkritikusabb, talán mert nem egy absztrakt hatalmat támad, hanem mindenkit és bárkit. Ez az abszolút zuhanás: az ember állati ösztönre redukálódik a banális rosszindulat mélyén. Mert vagy ez, vagy a néprajzos, költészetes, romantikus marhaság, ami eszünkbe juthat, a messzi, ismeretlen helyekről. Senki sem jobb, mindenki ítélkezik, mondja Kulik – szerintem.

Végigjárva a labirintust, úgy érzem, csak kis részét értettem meg, rettenetesen elfáradtam, nincs erőm visszamenni, de akarok. Nagyon sűrű, tömény és izgalmas. Mert rengeteg lehetőség van még benne, nem hiszem, hogy lehetséges egyszerre befogadni. Konklúzió: ilyet, még!

glódi2

Egy hónap az négy hét: rettentően kevés ahhoz, hogy annyi emberhez eljuthasson a híre, és annyi ember eljusson a Ludwig Múzeumba a kiállítást megnézni, mint ahánynak érdemes lenne. Nekem is korábban kellett volna mennem, és írni róla, megemlíteni, terjeszteni, hátha… Egy olyan kortárs műveket bemutató kiállításról van szó, ahol mindenki találhat magának elborzadnivalót, annyi van; ugyanakkor nevetgélhet is kicsit, meg felszabadulhat, meg szörnyülködhet saját „ember mint ösztönlény” mivoltán. Ha igazán közel megyek, nem hagy nyugodni, befészkeli magát a fejembe és mindenhol felbukkan, mint a totalitárius diktatúra. És pont erről is van szó, illetve a maradékáról. A posztszocialistaság furcsa helyzetéről.

A kiállítás 2014. február 7. és március 9. között volt látható a Ludwig Múzeumban.

A fotókat Glódi Balázs készítette.

A képek a Ludwig Múzeum facebook oldaláról származnak.