Para-Kovács Imre Gyermekláncfűrész címen beszélgetés-estet tart, három, a köztudatban előkelő helyen álló személlyel. Januárban Müller Péter Sziámi, márciusban Péterfy Bori, február huszonhatodikán Kiss Tibi, a Quimby frontembere volt a vendég. Helyszín pedig a Bálint Ház.
Kiss Tibi, aki Dunaújvárosban született 1971. május 10-én, mindig is képzőművész szeretett volna lenni.
Para-Kovács Imre, aki Miskolcon született 1965-ben, tényleg mindent kipróbált, majd végül újságíró lett.

parakovács

A FB eseménynél van összefoglalva az est lényege: „Para-Kovács Imre olyan emberekkel beszélget, akik a nehezebb utat választották, és megmaradtak annak, akik voltak: pedig lehettek volna mások, jobban kereső, népszerűbb és divatosabb mások.” Okkal jön a ténymegállapítás, hogy e három személy már eleve népszerű, eleve divatos, és eleve kereső pályán vannak. Pártfogásába vette őket a szerencse. Ezen az estén viszont, élettanácsokat osztogattak, hétkor kezdődött, hattól némafilmvetítés volt és maxon üvöltő punk-rock zene, amit nem mindenki nézett jó szemmel, vagy hallott jó füllel a Bálint Házban, de hát Para-Kovács Imre nem épp az a meghunyászkodó fajta. Így ment a zene, ment alatta a filmszerűség, mindenki beszerezte az italát, a helyeket elfoglalták, és hétóra tízperckor elkezdődött a beszélgetés.

Para rögvest belevágott az elején, Kiss Tibit nem is hagyta megszólalni, ennek hirtelen két mondat között Para hangot is adott, „Meg fog majd szólalni később!”. Mire Kiss Tibi, „de tényleg, ha csak légypapírnak jöttem, én elfogadom ezt a szerepet is, nagyon szórakoztató hallgatni téged.”

Megtudhattuk, hogy Kiss Tibinek gimis korában alakult az első együttese, Október névvel, ahogy ő mondta, gimnáziumi zenekar, nem is kellett komolyan venni, „helyi vendéglátó” a kedvenc dalaikból. Iggy Pop, Talking Heads, Tom Waits, de játszottak szofisztikált Rolling Stonest is például, bár mindegyik dal úgy szólt, mint a Sex Pistols, mivel az akkori viszonyok, hangosítási körülmények miatt olyan lett hangilag, mint egy punk zenekar.  Az együttes tagja volt Kiss Tibi testvére, Kiss Endre, Mikuli Ferenc basszusgitáros, Varga Livius, mint dobos, és ugye maga Kiss Tibi, aki itt még csak gitározott. Aztán véget ért, majd amikor újrakezdték a zenekarral, akkor, mint minden együttesnek, itt is szükség volt valami műsorra, „megihlető szellemi tőkére”, így megint a kedvenc dalaikat vették elő és körülbelül egy évig játszották ezeket, majd ahogy írták az új számokat, úgy cserélték le a repertoárt.  Volt olyan, hogy három sajátot írtak két koncert között egy héten, és akkor három másik kiesett. Így majdnem egy év alatt lecserélődött a műsor. Para-Kovács közbe-közbe kérdezett: Érdemes volt? Meghallgattam direkt, elindulás előtt a cédét, abba még benne volt valami iszonyúan primitív, nyers, de őszinte elkötelezettség a rock and roll iránt. Volt olyan pillanat, amikor azt mondtad, hogy most már jobb szöveget tudok írni, mint Iggy Pop? Érdemes volt-e lecserélni a repertoárt? Kiss Tibi csak annyit válaszolt, hogy mindenképpen, hiszen az egy olyan út, olyan fejlődés, ami lehet, hogy most neked izgalmas, de mi végigjártuk azt az utat, és utána szükségünk volt arra, hogy saját magunk dalait megkreáljuk. Nagyon unnánk, ha még mindig azokat játszanánk. A mai napig cserélgetjük a számokat, mert sokkal hamarabb megunja az ember mások dalait játszani, mint a sajátjait. Itt tudhattuk meg, hogy Para-Kovács Imrének is volt egy együttese 1982-ben, aminek az Ideges Dögevők nevet adták, Para basszusgitározott, és azért játszottak csak saját számokat, mert nem tudták megtanulni a külföldieket.

A beszélgetés elejétől a végéig többnyire inkább a régi időkről szólt, mint a mostaniról, így azt is megtudtuk, hogyan alakult a gimnáziumi zenekar, hogy mi szeretett volna lenni az énekes, és hogy hogyan és mikor is jött neki a képzőművészet. De előtte még vissza az Októberhez.

Az Október, mindenféle előtudás nélkül jött össze. Egy balatoni nyaraláson kitalálták, és szétosztották maguk között a hangszereket, hogy ki-ki min fog játszani úgy, hogy előtte nem igazán ismerte egyikük se azokat az eszközöket, amiket kiosztottak egymásnak. Viszont pont az lepte meg legjobban őket, hogy viszonylag kevés energia belefektetéssel, óriási örömet tudtak szerezni maguknak és a szűk környezetűknek, hiszen 3-4 akkordos világslágereket játszottak, amikkel éppenséggel tökéletes hangulatot lehetett teremteni egy-egy társaságban. A Quimby miatt kicsit már hihetetlennek tűnhet, de az Októberrel bizony Kiss Tibiék nem ismertek több akkordot annál, ami mondjuk egy körülbelül félórás úttörőtáborba kellett. Paráék viszont már két éve koncerteztek, amikor Para megtanulta a Z-dúrt; addig, elmondása szerint, egyetlen akkordot sem ismert, hozzátéve, hogy ő csak basszusgitáros volt.

Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, mert az effajta slágerek angolul, viszonylag egyszerűek – jegyezte meg Kiss Tibi, mire Para rögvest tagadni kezdett. Ha összerakod a Tom Waits életművet, hogy mennyi belőle a karizma és mennyi a zene, akkor olyan 70-30 jön ki. Kiss Tibi erre, Tom Waits egy nagyon jó zenész, egy kiváló muzsikás, de vannak nagyon primitív dalai, amik nekünk kiválóan feküdtek. Rock and rollt, vagy olyan 3-4 akkordos bluest eljátszani, nem nagy történet, de hogy az működjön színpadon, és a közönségnek is bejöjjön, az már sokkal nehezebb.

Legelőször csillagásznak, jött Kiss Tibi válasza a mi szerettél volna lenni, ha nagy leszel kérdésre, és ezzel a válasszal visszaugrottunk még jobban az időbe egy kicsit. S utána jött a rajz meg a festészet, és képzőművésznek készültem. Az, hogy a zene és rajz között nem kellett-e választania, mindenki tudja, aki egy kicsit is nyomon követi az életét és munkásságát, de hogy mikortól? Én konkrétan már olyan 10-12 éves korom körül arra készültem, hogy képzőművész legyek, s efelé is mentem. A zene csak utána jött. Parás kérdés: Tudtál rajzolni? S Kiss Tibi mesélni és mesélni kezd. Ültem, és gyakoroltam. A mai napig emlékszem rá, hogy azt éreztem gyerekkoromban, hogy unatkozom. Unatkozom, abban az időben volt még egy tévécsatorna, hétfőn adásszünet, a mese is annyi volt, hogy a kétdimenziós farkasok mentek fekete-fehérben, megfordultak és vonal volt. Tehát tulajdonképpen annyira ingerszegény környezet volt, hogy nem volt az, hogy teletömik az emberek fejét, és minket is gyerekeket, hogy örökké van mit nézni, csinálni, hogy van mindenfele mese és játék. Nem, egyszerűen volt, azaz érzés, hogy unatkozunk. S egyszer odamentem édesanyámhoz, hogy anyuka mit csináljak, unatkozom, és ő mondta akkor, hogy rajzoljál kisfiam. Ez pedig valamiért nekem bejött. Találtam egy olyan történetet, egy olyan eszközt, amivel meg tudtam szüntetni az unalmat, mint dolgot, és onnantól kezdve én nem unatkoztam… gyakorlatilag egészen a mai napig, eddig a beszélgetésig. De ez egy nagyon fontos történet, hogy még a gyerek is érzi, hogy valahogy, valamilyenfajta tevékenységbe kell menekülnie a saját unalma elől, hogy élő lénnyé változhasson ebben a világban, amikor látja, hogy körülötte mindenki csinál valamit, hiszen a szülőknek is, a testvéreknek is van dolga. S ott ül és unatkozik, nem normális, lehet, hogy ezért akartam csillagász lenni, hogy nézem az eget és hátha találok valamit. De ez nekem bejött, és ezért lett ez fontos számomra.

A képzőművészet és a zene közti átjárás biztonság, hiszen nem magát állítja ki, hanem a képeit. Ez valamilyen szinten egy menekülési útvonal. Már kiskamaszként is látta, hogy valamiféle menekülési pályát kéne választani, és a művészi élet az valamilyen szinten a menekülésről szól. Nagyon sokan mondják, hogy ebből nem lehet megélni, de ettől valamiért kevésbé rettegtünk, mint attól, hogy 95-ig valahol bent leszünk egy gyárban vagy egy helyzetben, abban az időben még nem ilyen komfortos munkahelyek voltak, mint ma, hanem az az igazi dolgozó ember, aki olyan figura volt, amitől mi rettegtünk. Parának sikerült kiváltania a „szellemi szabad foglalkozásút”, de Kiss Tibinél ez már nem így volt.

parakiss

(forrás: K.T könyvében szerepel. Tilos Az Á, a helyszín).

1991 őszén játszottak Kiss Tibiék először a Tilos az Á-ban, és utána-  mivel megkedvelték őket-,  többször is felléphettek ott. S meghallgattuk azt is, hogy volt egy legendás szilveszterük, ami akkor egy feltörekvő együttesnek nagyon nagy megtisztelés volt, hogy ők léphetnek fel szilveszterkor a Tilos az Á-ban, így a zenekar intézője azt találta ki, hogy bezárja Kiss Tibiéket egy lakásba egyetlen egy üveg pezsgővel tizenegyig – mert éjfélkor kezdtek –  hogy ne történjen baj. Már akkor is tudták, hogy az egyetlen egy bamm csak az lehet, hogy a zenekar túllelkesedik a koncerten. S valóban így történt, tizenegyig bezárta őket, tizenegykor értük jött egy mikrobusz, elszállította őket a Tilos Az Á elé, ott voltak kürölbelül olyan féltizenkettő körül, óriási nagy tömeg, körülbelül kétszer annyi ember kint, mint bent és nagy nehezen elkezdték beverekedni magukat, hogy feljussanak a színpadig. Az a pici szakasz, ami a bejárattól körülbelül 20-25 méterre lehetett a színpadig a pincén át, az olyan negyed-húsz percig tartott, amíg leverekedte magát a zenekar. Igen ám, de közben poharakat, üveges whiskyket nyomtak a kezükbe, hogy igyanak, így amíg totyogtak azon a húszméteren és a szeletét elfogadták azoknak, amiket az arcukba toltak, olyan mocsok részegek lettek, hogy alig bírtak felmászni arra a kis helyre, a színpadra. Pontosan abba az állapotban kerültek, amitől féltette őket a manager meg a szervező is. Az együttestagjai tárták szét a kezüket, hogy „mi megpróbáltuk”. Vannak utak, és vannak, amiket megpróbál kikerülni az ember, de benne van a sorsában.

Egy másik ilyen történet, amikor az együttes a gázsiját, a fizetségét egy rekesz boroskólában kapta meg. Azért boroskólában, mert a hely tulajdonosa is tisztában volt vele, mennyire rossz ízű a bora. Majd egyszer, megveregette a tagok vállát, hogy nagyon jó a csapat és egy ideje már játszanak ott, így úgy gondolta felemeli a gázsit két rekesz boroskólára.

A további részekben már csak a kábitószerről folyik a diskurzus, arról, hogy hogyan bánjunk a drogokkal. Kiss Tibi és Para életéből cseppegtetve egy-két történetet. Az est végén még kérdezhettek a nézők is, szóba hozva Bérczesit, aki, Kiss Tibi szerint kezd jó útra térni, míg az örök kérdésre, hogy milyen képek születtek meg a fejében, mikor a Most múlik pontosant írta, nem tudhattuk meg a választ, mert a beszélgetés végett ért és felcsendült a punk.

Tudósításom végszavaként álljon itt az est mondata:: A kilencvenes éveket más ember írta helyettünk, az emlékkönyvben, mivel erre az időszakra az életünkből egyikünk sem emlékszik.