Lebontani az elefántcsonttornyot II. rész

Előző írásomban felvázoltam egy, a bölcsészettudományokat érintő igen súlyos problémát, jelesül, hogy széles szakadék húzódik a bölcsészek magukról alkotott ideálképe és a valóság között. Míg mi, bölcsészek általában azzal védelmezzük szakmánk legitimitását, hogy hangoztatjuk, mi felelünk a társadalom szellemi kiműveléséért, valójában elefántcsonttornyunkba zárkózva, a társadalom akadémián kívüli részétől többé-kevésbé elszakadva folytatjuk ezoterikus diskurzusainkat.

A következőkben e helyzet néhány okára szeretnék rávilágítani. Az a szituáció persze, amelyben a humántudományok napjainkban találják magukat, rendkívül sokrétű és számos különböző – gazdasági, szociológiai stb. – forrásból ered, amelyeket nem tudok itt mind áttekinteni. Itt inkább arra vállalkozom, hogy a számomra vonzónak tűnő megoldások szempontjából releváns okokra világítsak rá, azok közül is háromra.

Kezdjük az elején: az abszurd gondolat, miszerint a bölcsészettudományok vagy a széles értelemben vett akadémia a társadalom többi részének szolgálatára állhat úgy, hogy azzal gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nincs, alighanem az úgynevezett humboldti akadémiaképre vezethető vissza. Wilhelm von Humboldt 1810-ben alapította meg a Berlini Egyetemet, azzal a szándékkal, hogy ott megvalósítsa a korabeli német filozófia – mindenekelőtt Kant és Schleiermacher – oktatással kapcsolatos eszményeit.[1.  Ezekhez lásd mindenekelőtt: Schleiermacher: Alkalmi gondolatok a német módra elképzelt egyetemekről. és Immanuel Kant: Fakultások vitája. A humboldti egyetem modelljéről lásd: Rüegg 2010]

Ezen eszmények szerint az egyetem feladta nem elsősorban a szakképzés, hanem a kutatás, az egyetem az a hely, ahol a tudományt pusztán a tudás kedvéért űzik, ahol megvalósul a szabad, semmiféle anyagi külsőség által nem korlátolt észhasználat.[2.  A szabad észhasználatról, mint a Felvilágosodás és az igazságos polgári társadalom feltételéről lásd: Kant, Válasz a kérdésre, mi a felvilágosodás.] Ilyen módon az autonóm akadémia a társadalmi és tudományos kérdésekre való kritikai reflexió székhelyévé és így a társadalmi változás motorjává válik.

Ez az elképzelés természetesen nagyon haladó szellemű volt, mikor az akadémiát ki kellett szabadítani az erős állami bürokrácia és ideológia karmai közül, és valóban hatékonynak is bizonyult: a tizenkilencedik század során Németország és a humboldti módra elképzelt német egyetemek a nyugati tudományos világ központjaivá váltak. Könnyű azonban belátni azt is, hogy ez az elképzelés könnyen visszafelé sülhet el.

E felfogás ugyanis nyilvánvalóan tápot adhat egyfajta l’art pour l’art tudományszemléletnek. A humboldti akadémikus autonóm, tehát maga szab saját magának törvényt – vagyis azt csinál, amit akar, és senki nem vonhatja őt kérdőre. Ha a bölcsészprofesszor azt mondja, a velencei kútkávadíszítést márpedig a Szellem előrehaladása érdekében tanulmányozni kell, akkor bizony tanulmányozni kell.

Ez a felfogás, hogy tudniillik mi, bölcsészek – és akadémikusok általában – bármit csinálunk, az a társadalom szemében igazolt kell, hogy legyen pusztán azért, mert az autonóm akadémia nevében tesszük, úgy gondolom, jelentős szerepet játszott az elefántcsonttorony kialakulásában, és a magukba zárkózott, specializált diskurzusok létrejöttében.
A probléma csak az, hogy míg az akadémia és különösen a humántudományok többé-kevésbé megőrizték a humboldti, tizenkilencedik századi szellemiséget, a világ, amelyben élnek és működnek, az 1810 óta eltelt kétszáz év alatt – mily meglepő – jelentősen megváltozott. Az akadémia és mindenekelőtt a bölcsésztudományok pedig nem hogy nem alkalmazkodtak ezekhez a változásokhoz, de a mai napig legtöbbször kikérik maguknak, hogy ilyesmire vetemedjenek. Ez a másik jelentős forrása a fent említett problémának.

“A probléma csak az, hogy míg az akadémia és különösen a humántudományok többé-kevésbé megőrizték a humboldti, tizenkilencedik századi szellemiséget, a világ, amelyben élnek és működnek, az 1810 óta eltelt kétszáz év alatt – mily meglepő – jelentősen megváltozott.”

Fókuszáljunk csak a felsőoktatásra és annak változására az elmúlt évszázadban. A huszadik században a felsőoktatás masszív expanzión ment keresztül, mind a hallgatók, mind az intézmények számát illetően. Míg 1939-ben Európában mindössze 201 egyetem és 300 specializált felsőoktatási intézmény működött,[3. Walter Rüegg (2011), Chapter 1: Themes. In Rüegg (szerk.) A History of the University in Europe. Vol. IV: Universities since 1945. Cambridge University Press. 12 p.] addig ma mintegy 4000 ilyen intézmény létezik.[4. Ellen Hazelkorn (2012), “Everyone Wants to Be Like Harvard” – Or Do They? Cherishing All Missions Equally. In Adrian Curaj et al. (szerk.) European Higher Education at the Crossroads. Springer. Fig 43.1.] Hasonlóképpen, az egyetemi hallgatók száma folyamatosan – bár lassuló mértékben – növekszik.[5. Erről lásd: A. A. Halsey (2011), Chapter 6: Admissions. In Rüegg (szerk.) A History of the University in Europe. Vol. IV: Universities since 1945. Cambridge University Press. Illetve Jo Ritzen (2011), A Chance for European Universities. Amsterdam University Press.] Míg a Berlini Egyetem (ma Humboldt Egyetem) 256 tanulóval kezdte meg működését a tizenkilencedik század elején, a 2003/2004-es téli szemesztert 38272 diák kezdte meg.

Az egyetem ma nem egy viszonylag szűk, tudományos és tisztviselői értelmiségi arisztokráciát képez ki, hanem széles néptömegeket, akik számára az egyetemi diploma jobb megélhetést, előnyösebb munkalehetőséget jelent. Az egyetemi évek mind többek számára jelentik a munkára való felkészülés idejét a rögvalóságtól elszakadt szellemi szárnyalás helyett. Ez a tendencia a huszadik század végén az úgynevezett for-profit egyetemek megjelenésével – melyek ezt a humboldtival éles ellentétben álló szellemiséget nyíltan felvállalják – csak erősödött.

“Az egyetemi évek mind többek számára jelentik a munkára való felkészülés idejét a rögvalóságtól elszakadt szellemi szárnyalás helyett.”

A humboldti szellemben működő bölcsészettudományok ilyen körülmények között értelemszerűen szoronganak. Kétségtelen, hogy a bölcsésztanulmányok nem szolgálják jól a munkaerőpiacra való felkészülést. Bármennyire is szeretjük hangoztatni, hogy a bölcsész végzettségű ember készségei – elemzőkészség, gyors tanulás stb. – hasznosak a munkaerőpiacon, nem nyilvánvaló, hogy ezek elsajátításához az embernek át kell mennie egy három- vagy ötéves humántudományos képzésen, ahol jórészt olyasmivel foglalkozik, aminek az akadémián kívül nem sok munkaerő-piaci haszna van.[6.  Lásd.: J. M. Coetzee: Universities Head for Extinction című igen éleslátó írását a témában.] Nem csoda tehát, hogy sokak szemében e pragmatikus szellemiség térnyerése a humántudományok válságát – alkalmasint vesztét – fogja okozni.[7.  A for-profit beállítottság térnyeréséről és a humántudományokra gyakorolt hatásáról lásd: Frank Donoghue (2008), The Last Professors: The Corporate University and the Fate of Humanities. Fordham University Press, Martha Nussbaum (2010), Not for Profit: Why Democracy Needs Humanities. Princeton University Press.]
Kényelmes ezt a helyzetet úgy interpretálni, hogy a társadalom egyre pénzéhesebbé és materialistábbá válik, a humántudományok pedig a magasztos szellemiség mártírjaiként éneklik hattyúdalukat. Sokkal inkább az a helyzet azonban, hogy a világ, amelyben élünk, egyre keményebb kihívásokkal állít minket szembe, amelyekkel egyre kevésbé tudunk megbirkózni azon gondolkodásmód segítségével, amelyet a humántudományok megkövetelnek tőlünk.

Hidegháború és globális problémák ide vagy oda, a huszadik század vége a nyugat legnagyobb részének a viszonylagos jólét és stabilitás időszaka volt. A huszonegyedik század beköszöntével olyan kihívások álltak elénk, mint az egyre agresszívabb nemzetközi terrorizmus, a globális ökológiai válság súlyosbodása, a világgazdasági válság és sok más.
Ilyen körülmények között aligha okolható bárki azért, mert praktikus ismereteket szolgáltató oktatásra vágyik, amely a lehető legnagyobb egzisztenciális biztonságot nyújtja számára, és kevésbé érdeklődik a humántudományok magasztos, ám az egyes ember életére mind nyomasztóbban nehezedő problémák megoldásában jelenleg kevés útmutatással szolgáló ismerete iránt. Elvégre Arisztotelész is hangsúlyozta, hogy egy társadalomban csak akkor jöhet létre a filozófia, ha annak polgárai kellő anyagi biztonságban élnek, és elégséges szabadidő áll a rendelkezésükre.

Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, miként változtathatjuk meg a humántudományokat úgy, hogy a jelenkor kihívásaira is meg tudjanak felelni, még egy szempontot tárgyalnunk kell, amely a bölcsészet jelenkori válságához hozzájárul: ez a digitális technológia elképesztő ütemű fejlődése az elmúlt mintegy fél évszázad alatt.

Ez a technológiai fejlődés soha nem látott sebességgel hozott létre alapvető változásokat a minket körülvevő világban. Ezekre a változásokra a bölcsészettudományok – mint sejthető – jellemzően kevéssé voltak képesek reagálni, vagy ha így is tettek, legtöbbször ellenségesen viszonyultak hozzájuk.[8.  A modern technológia és a bölcsészettudományok sok képviselője közti ellenséges viszonyt jól példázza John Paul Russo (2005), The Future without a Past: The Humanities in a Technical Society és Alan Kirby (2009), Digimodernism: How New Technologies Dismantle the Postmodern and Reconfigure Our Culture.]

Melyek ezek a technológia okozta változások, és hogyan viszonyul hozzájuk a bölcsésztársadalom? A modern digitális és kommunikációs technológia fejlődése először is egészen új lehetőségeket teremt a felsőoktatás számára, ahogy azt az MOOC-k és egyéb online oktatási alkalmazások elterjedése jelzi.[9. Ezen új technológiák és a humántudományokhoz való viszonyukkal kapcsolatban tanulságosak a következő írások: Brooks Kohler, We are not Luddites, és John Raucci Jr. We Are Not Hypnotized.] De többről van itt szó, mint pusztán új eszközök megjelenéséről, amelyeket a régi célokra használhatunk.

“De többről van itt szó, mint pusztán új eszközök megjelenéséről, amelyeket a régi célokra használhatunk.”

A digitális kommunikációs technológia alapvetően átformálja úgy a társadalmat, mint a gondolkodásmódunkat. Az úgynevezett hálózati társadalom (Network Society) megjelenésével azok a módok, ahogyan az információ áramlik és felhasználásra kerül a társadalmon belül gyökeres változáson mentek keresztül.[10.  A hálózati társadalomról és annak a bölcsészettudományokhoz, valamint az akadémia egészéhez való viszonyáról lásd: Mark C. Taylor (2010), Crisis on campus: A Bold Plan for Reforming our Colleges and Universities. Knopf.] Egyre nagyobb mennyiségű információ férhető hozzá egyre gyorsabban egyre több ember számára.

Ezzel párhuzamosan a rendszerben áramló információ természete is megváltozik – az interneten az információ hipertext formájában terjed, amelyet gyorsan és könnyen feldolgozhatunk, és amely azonnal továbbít bennünket más forrásokhoz. Az ilyen típusú szövegeket egészen más értelmezési stratégiák segítségével kell feldolgoznunk, mint a hosszadalmas újságcikkeket vagy monográfiákat – nem is csoda, hogy mind több oktató szembesül azzal, hogy diákjainak, hallgatóinak problémát okoz az ilyen típusú szövegekkel való foglalkozás, mivel olvasás- és íráskészségük sokkal inkább az internetes szövegekre van ráhangolva.

“Ha a bölcsészettudományok be akarják tölteni azt a társadalmi feladatot, amelyet maguknak vindikálnak, reagálniuk kell erre a változásra.”

A bölcsészprofesszorok közül sokan, ahogy arra utaltam, rossz szemmel nézik ezeket a változásokat.[11. Jóllehet, világszerte mindinkább teret nyer az úgynevezett Digital Humanities mozgalom, melyet azonban nem kevés kritika és támadás is ér. Ehhez lásd: Matthew K. Gold szerk. (2012), Debates in Digital Humanitites.]
Akár tetszik azonban, akár nem, az információbefogadási és -feldolgozási formák, az a mód, ahogyan az ismeretekhez viszonyulunk, és ahogy azokat felhasználjuk, gyökeresen és talán véglegesen megváltoztak. Ha a bölcsészettudományok be akarják tölteni azt a társadalmi feladatot, amelyet maguknak vindikálnak, reagálniuk kell erre a változásra.

folytatjuk

Jegyzetek: