Nevezhetjük beszélgetésnek, amikor az egyik fél előre megalkotott tematika szerint kérdéseket olvas fel a partnerének, de én inkább beszéltetésnek tartom. Nem könnyű társalogni egy olyan művésszel, aki berobogva az Eötvös Collegium Nagytermébe leül közönsége elé, bizalmatlanul körbenéz, és Szemes Botond kérdésére zaklatottan, sőt gépiesen sorolni kezdi fiatalkorának fontosabb állomásait. Így kezdődött csütörtök este hatkor a Magyar Műhely által szervezett esemény, amelynek vendége Pintér Béla drámaíró, rendező, társulatvezető és színész volt, s ami ilyen feszült kezdet után mégis tartalmassá és sajátos hangulatúvá formálódott.

Egy olyan típusú alkotói pálya meghatározó mozzanatai rajzolódtak ki szemünk előtt, amelyre csak azt lehet mondani, hogy „egészen kivételes”. Ezzel persze azt is jelzem, hogy Pintér Bélának és a társulatának az elmúlt tizenöt esztendőben nyújtott teljesítménye is nehezen írható körül pusztán szavakkal; hiszen mind működési struktúrájuk, mind alkotófolyamatuk, mind produkcióik egyediek a térségben. A beszélgetés résztvevői tulajdonképpen ezekre a – kőszínházi hagyományokhoz képest feltűnő – különbségekre fókuszálva beszélték át a meghívott vendég színházi múltját.

pintérbéla_fotó

A kép forrása: a rendezvény Facebook-oldala

Érthető ez a kérdéshorizont, hiszen a résztvevők többségét az érdekelte, hogyan is képes Pintér Béla 1986 óta a magyar színházi gyakorlattól ennyire elütő, az ő szavával élve igazi „Gesamtkunstwerk”-ként működő színházat csinálni. Miközben a legtöbb társulatnál a szövegszínház és a szövegből kiinduló rendezői koncepciók domináltak a rendszerváltás óta, addig ő egy táncot, zenét, népzenét, énekbeszédet, látványtechnikát, saját szövegeket szintetizáló színházat hívott létre úgy, hogy az első betű leírásától a színkompozíción át az utolsó mozdulatig egy általa ősmotívumnak vagy vezérmotívumnak nevezett gondolat köré építette fel produkcióit, úgymond „a semmiből”. Ez az építkezés, ahogyan a beszélgetésből is kitetszett, ritmusában és metodikájában is eltér a kőszínházi gyakorlattól. Köztudott, hogy a legtöbb „nem független” színház három hét alatt tálal egy darabot. Pintér Béla – aki drámává írja az előadást is – több mint három hónapot szán egy produkcióra. A drámaírói technika szintén figyelemre méltó. Mégiscsak színházcsináló emberről van szó: mikor már rendelkezésre áll egy megírt szövegváltozat, akkor kezdődnek el a próbák, és ha egy-egy jelenet nem működik, akkor a dialógusokon is változtat. „A szöveg a színpadon íródik” – így fogalmazott a rendező, akinek nagy segítségére van ebben a munkában a társulat színésznője, Szamosi Zsófia és Enyedi Éva dramaturg is. De maguk a készülő előadásban játszó színészek is beleszólhatnak, sőt szükséges is, hogy beleszóljanak a rendező munkájába, aki végül „két megnézést” tart a külső szemeknek (az úgynevezett belső stábnak), s ilyenkor olyan emberek véleményét kéri ki, mint Ascher Tamás vagy Duró Győző.

E munkafolyamat sikerét nem nehéz megítélni: tizenöt év társulati működés alatt tizenkilenc előadás született, s ebből Pintér Béla a beszélgetés során háromra mondta, hogy kevésbé lettek jók (ezek hamarosan a műsorról is lekerülnek). Mindeközben a produkciók továbbra is a repertoár részét képezik, ami szintén azt mutatja, hogy még mindig van közönsége a régebbi alkotásoknak. Persze ne feledkezzünk meg a számos külföldi és magyar elismerésről és díjról sem: ha kézbe veszi az olvasó a 15. évfordulóra készített füzetet, akkor láthatja az előadások szereposztása alatt az elnyert kitüntetéseket. A szakmai elismerés mellett a közönség reakciója is sokatmondó: 2005 óta egyfolytában virtuális sor áll a társulat képzeletbeli jegyirodája előtt (nekik ugyanis saját színházuk nincs, így saját jegyirodájuk sincs). A rendező elmondása szerint Titkaink című előadásukra jelenleg több mint kétezer ember várakozik. Ők nem sajnálják a kényszerűségből megemelt jegyárat, azaz a háromezer forintot kifizetni. (A társulat fenntartásához szükséges pénz 60%-át egyébként az alkotóközösség ebből teremti elő). Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha ez a csapat kinőtte a Szkéné színházat, amely havi tíz fellépési lehetőséget biztosít nekik, akkor nem kellene-e az Átrium és a Trafó mellett egy nagyobb befogadóképességgel rendelkező teret birtokba venniük. Pintér Béla e kérdésre adott válaszából az derült ki, hogy bár az előadások nagyobb térben is ugyanakkora erővel képesek hatni a közönségre, mégis a BME kupoláját érzik otthonuknak.

Azt gondolom, a taglétszámot tekintve legtöbbször spontán bővülő társulat részéről sem kis bizalom és remény kell ahhoz, hogy a jelenlegi kiszámíthatatlan állami finanszírozás mellett évről évre tovább folytassák a munkát. A közösség speciális alkotói attitűdjének ugyanis nem kedvez a hatalom. Mert Pintér Béla és Társulata tudja, hogy „a remény színháza” csorba tükör, és a színpad olyan hely, ahol egy aprócska őszintétlen mozdulat azonnal képes ordítóan hazug kapálózássá válni.

Beszélgetés Pintér Bélával. Magyar Műhely – Eötvös Collegium. 2014. március 12.