Lebontani az elefántcsonttornyot I. rész

A humántudományok világszerte válságban vannak. A rendelkezésükre álló anyagi források rohamos ütemben apadnak, ahogy társadalmi megbecsültségük, presztízsük és a felsőoktatásban betöltött szerepük is. A legégetőbb probléma azonban alighanem az, amit a bölcsészettudományok legitimációs válságának nevezhetnénk

Nekünk, bölcsészeknek napról napra ki kell állnunk a szakmánk mellett és boldog-boldogtalannak bizonygatnunk kell, hogy valójában jó és nemes dolog az, amit csinálunk, hiszen a bölcsészettudományok hasznosságát, támogatandóságát, értelmét újra meg újra megkérdőjelezik – sok esetben úgy tűnik, teljesen jogosan. Az a történet ugyanis, amelyet általában a saját védelmünkben elmondunk, javarész nem igaz. Erről szeretnék beszélni.

Mikor a bölcsészettudományok védelmezésére kerül a sor, legtöbben – legutóbb például Botos Máté, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarának dékánja –, általában a következő vagy egy ehhez nagyon hasonló érvet hoz fel: a bölcsészettudományokra azért van szükség, mert először is ők kapcsolják be az embert az európai kultúra véráramába, másodszor megtanítják a kritikus gondolkodásra, ezáltal biztosítják, hogy a demokratikus társadalmat öntudatos és művelt állampolgárok tartsák fenn, végül pedig ellátják a társadalmat mindenféle szellemi táplálékkal, amelyre a teljes és kiegyensúlyozott élethez éppúgy szükség van, mint a materiális igények kielégítésére.

Kétségtelen, hogy ha mi, bölcsészek ténylegesen ezt csinálnánk, nagyon szép és nemes hivatást űznénk, amit nagyon is támogatni kellene. Valójában viszont – sajnos – egyáltalán nem ez történik. A bölcsészettudományok nem csak hogy nem törekednek az egyéni és társadalmi élet mélyebb megértését és megélését szolgáló szellemi javak létrehozására és közvetítésére, de úgy, ahogyan azokat jelenleg művelik Magyarországon és világszerte egyaránt, egyáltalán nem is képesek arra, hogy betöltsék ezt a feladatot.

“A bölcsészettudományok nem csak hogy nem törekednek az egyéni és társadalmi élet mélyebb megértését és megélését szolgáló szellemi javak létrehozására és közvetítésére, de úgy, ahogyan azokat jelenleg művelik Magyarországon és világszerte egyaránt, egyáltalán nem is képesek arra, hogy betöltsék ezt a feladatot.”

Aki járt mostanában bölcsészkurzuson, pontosan tudja, hogy ott elsősorban nem kritikai gondolkodást vagy az egyéni és társadalmi problémákra való reflexió módszerét tanítják. A bölcsészhallgatók általában az egyetemre való bekerülésük első pillanatától kezdve szaktudományos képzésnek vannak alávetve. Legnagyobb részt a szűken vett diszciplína problémáival foglalkoznak, elsősorban a tudományos munka szempontjából releváns ismereteket sajátítanak el – szakszöveg olvasás, academic writing, szakcikkek bemutatása és kivonatolása.

Hogy mindebből, mintegy mellékhatásként, a kritikus gondolkodás, az elemzőkészség vagy bármi más fejlődése származik-e? Talán. Ami biztos nem származik ebből, az az európai kultúra minden mélységében járatos, öntudatos, a társadalom szellemi életének gazdagítására törekvő értelmiségiek tömege.

Botos szerint a bölcsészek kiegyensúlyozott lelki világú, színházba, operába és kiállításra járogató, a nemzeti kultúrát elemzőkészségükkel ápolgató Kulturbürgerek. Valójában viszont az átlagos bölcsész és bölcsészhallgató kevés fizetés, ösztöndíj és hatalmas óraszámok mellett igyekszik feldolgozni az irgalmatlan mértékben gyarapodó szakirodalmat, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű OTDK dolgozatot, disszertációt, szakcikket, monográfiát állítson elő, hogy azokkal szakmai – tehát kizárólag az akadémiai szférán belüli (és ott is korlátozott körű) – elismerésre tegyen szert, és ezzel egy hajszálnyival növelje egyébként mikroszkopikus esélyeit a túltelített és a permanens anyagi krízis állapotában leledző akadémiai szférában. A kultúra fogyasztására, pláne terjesztésére csak a legkevesebbeknek marad ideje, energiája (hadd ne említsem: pénze) – és nekik sem sok.

“A kultúra fogyasztására, pláne terjesztésére csak a legkevesebbeknek marad ideje, energiája (hadd ne említsem: pénze) – és nekik sem sok.”

Más oka is van persze annak, hogy sok bölcsész alig beszél arról, miért releváns a munkájuk a szűken vett akadémiai világon kívül: jelesül azért, mert nem releváns. Be kell látnunk, hogy nagyon sok mindennek, amivel mi, bölcsészek foglalkozunk, egyáltalában semmi köze nincs ahhoz, ami az egyetem falain kívül történik. Egy elfeledett, későcsászárkori költő epigrammáinak új értelmezése vagy középkori francia misztikusok töredékeinek kutatása a nem bölcsész társadalom széles rétegei számára teljesen érthető módon egyáltalán nem bír jelentőséggel.

Ezen nagyon komolyan el kell gondolkodnunk. A bölcsész sokszor kikéri magának, ha a munkája „hasznáról” kérdezik, mivel rögtön azt hiszi, arra kérik, váltsa aprópénzre a kutatását. Ilyenkor hajlamosak vagyunk rámutatni, hogy a hasznosságnak bizony van tágabb és mélyebb értelme is, mint az anyagi haszon. Azt viszont már inkább csak előfeltételezzük, készpénznek vesszük, hogy amit csinálunk, ebben a tágabb, mélyebb értelemben is hasznos.

Joggal merül fel azonban a kérdés: vajon azok a szellemi javak, amelyeket előállítunk, valóban gazdagítják-e bárki lelkivilágát? Vajon csakugyan kritikusabb gondolkodóvá tesznek-e minket, és végső soron vajon nélkülük valóban szegényebben élnénk az életünket? Vajon ahhoz, hogy teljes értékű gondolkodóvá váljon, szüksége van-e bárkinek arra, hogy hatszáz oldalas monográfiákat olvasson a későhuszadikszázadi filmművészet posztstrukturalista értelmezéseiről, vagy a kortárs filozófiai logika vívmányairól, vagy olasz reneszánsz kútkávadíszítésekről, vagy bármi ilyesmiről? Ha mi bölcsészek csakugyan a szellem lángját őrizzük és terjesztjük, vajon jól tesszük, hogy ilyesmikkel foglalkozunk, és úgy foglalkozunk velük, ahogy?

“Ha mi bölcsészek csakugyan a szellem lángját őrizzük és terjesztjük, vajon jól tesszük, hogy ilyesmikkel foglalkozunk, és úgy foglalkozunk velük, ahogy?”

Persze léteznek bölcsészek, akik az akadémián kívüli világ számára releváns kérdésekkel is foglalkoznak. Sajnos azonban bölcsész minőségükben sokszor ők sem képesek arra, hogy a társadalom szélesebb rétegeire számottevő hatást gyakoroljanak. Azok a szellemi javak ugyanis, amelyeket mi, bölcsészek létrehozunk, szinte soha nem jutnak ki az akadémiai szférából. A szakfolyóiratokat és szakkönyveket kis példányszámban állítják elő, és jellemzően csak a szakmabeliek olvassák őket. Az általuk használt zsargont kevesen ismerik, a megértésükhöz szükséges előismeretekkel kevesen rendelkeznek.

A Magyarországon és a világ sok más táján virágzó akadémiai kultúra, azok az intézményi struktúrák, amelyekben a humántudósok dolgoznak, egész egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy betöltsék azt a feladatot, amelyet maguknak vindikálnak, és amellyel legitimálni igyekeznek magukat. Tudományos ismeretterjesztés, népszerűsítés a humántudományok esetében sokszor nem vagy csak elenyésző mértékben létezik – de általában még ha létezne is, akkor sem járhatna sok eredménnyel, hiszen a bölcsészek által létrehozott szellemi javak többsége egyáltalán nem releváns az akadémiai szférán kívüli világ számára. A bölcsészettudományok úgy, ahogyan ma működnek, nem képesek sem az egyes ember, sem a társadalom szellemi életét döntően befolyásolni, mivel attól szinte teljesen elkülönülve, a maguk zárt világában működnek.

Mindennek ellenére makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy az elefántcsonttorony magányában dolgozó bölcsészek ténylegesen tesznek valamit a társadalom többi tagjáért. Hogy bár cikkeiket és könyveiket szinte senki nem olvassa, valamiképpen mégis hozzájárulnak a kultúra gazdagításához és életben tartásához. Hogy bár mondanivalójuk a legtöbbek számára hozzáférhetetlen, és épp ezért érdektelen, a bölcsészek mégis jobbá teszik a társadalom szellemi életét. Hogy megfontolásaik ténylegesen hozzájárulnak, hozzájárulhatnak valós problémák megoldásához, jóllehet sem ők, sem senki más nem tesz semmit azért, hogy ez a hozzájárulás ténylegesen megvalósuljon.

Én magam is sokat hallottam – professzoroktól és hallgatóktól egyaránt –, hogy bár tevékenységük látszólag csak számukra és a szűken vett szakma számára fontos, eredményeik valahogyan, sok áttételen keresztül, „láthatatlan csatornácskákon át” majd visszacsorognak a társadalom többi részébe, és ott termékeny talajra találnak. Ez az ötlet egészen nevetséges. Mégis hogyan volna lehetséges, hogy a temérdek disszertáció, szakcikk, tankönyv, habilitációs előadás stb., amit a bölcsészek nap mint nap kitermelnek magukból, valós hatást gyakoroljon a társadalom valóságos működésére és alakulására úgy, hogy ezekkel a szövegekkel, gondolatokkal a társadalom nem bölcsész tagjai gyakorlatilag sohasem találkoznak? A tény, hogy nekünk, bölcsészek ilyen teljességgel légből kapott tündérmesékkel kell áltatnunk magunkat, jól mutatja, mekkora szakadék tátong a magunk számára elképzelt ideál és a bölcsészettudományok valós helyzete között.

“A tény, hogy nekünk, bölcsészek ilyen teljességgel légből kapott tündérmesékkel kell áltatnunk magunkat, jól mutatja, mekkora szakadék tátong a magunk számára elképzelt ideál és a bölcsészettudományok valós helyzete között.”

A legrosszabb az egészben nem az, hogy félrevezetjük magunkat és másokat. A legrosszabb az, hogy amíg ezekkel a mítoszokkal, mesékkel – olykor hazugságokkal – nem számolunk le, addig nem remélhetjük, hogy felismerjük a humántudományok valódi gyengeségeit, és azt, hogy hogyan változtathatunk rajtuk. Mindaddig, amíg hiszünk benne, hogy a bölcsészettudományokat úgy kell művelni, ahogy mi tesszük; hogy a bölcsészettudományok betöltik azt a küldetést, amelyet be kellene tölteniük; hogy nem a bölcsészettudományok, hanem az emberek hibája, ha nem olvassák, amit írunk, ha nem érdekli őket, amivel foglalkozunk, ha nem látják be, hogy a szakdolgozati témánk, a kedvenc filozófiakönyvünk milyen fontos, addig semmi esélyünk, hogy megváltozzunk.

Márpedig meg kell változnunk. Magasztos céljaink hangoztatása, melyek elérése érdekében nem teszünk semmit, aligha biztosíthatják hosszútávon a helyünket a társadalomban. Ha magunkra zárjuk az elefántcsonttornyot, nem reménykedhetünk benne, hogy a világ, amely ilyen formában nem tart igényt ránk, nem hagy magunkra minket, hogy ott elpusztuljunk. Ez azonban nem csak a mi számunkra jelentene tragédiát, de a világ számára is.

Folytatjuk

(A bölcsészettudományok válságáról lásd az alábbi írásokat: Patricia Cohen , In Tough Times, the Humanities Must Justify Their Worth,Stanley Fish,The Crisis of the Humanities Officially Arrives, Tamar Lewis, As Interest Fades in the Humanities, Colleges Worry. Az itt felvetett gondolatok körül kialakult vitához lásd továbbá: The Fate of Humanities, Michael Roth,Thinking for Oneself, Michael Bérubé, The Humanities Declining? Not According to the Numbers, és Gary Gutting, The Real Humanities Crisis. Ezek az írások szinte mind kizárólag az Egyesült Államokban uralkodó helyzetet írják le, ám jó okunk van feltenni, hogy ezek a válságjelenségek Európát sem kerülhetik el sokáig.)